Kimaradt jelenetek

Itt a történetből kimaradt, átírt, és újrafogalmazott részeit találhatod meg.

TATE SZEMSZÖGE

 Ben Harmon Halloween délutánjára tűzte ki az időpontot, amikor újra kezel engem. Szerencsémre ez kapóra jött, ugyanis csak ezen az egy napon tudom elhagyni a házat. Egy kinti kávézóban találkozunk, amire még emlékszem a gyerekkoromból. Egy nagy játszótér helyezkedik el tőle alig húsz méterre. Constance mindig ide hozott engem, amikor nem tudott mit kezdeni velem otthon. Azt hiszem, hogy tizenkétéves koromban hívtam utoljára anyának. Akkor tört meg bennem valami vele kapcsolatosan. Mindig is tudtam, hogy ördögből van az egész nő. Tizennyolc éves koromban pedig végleg elegem lett belőle. Megölte a férjét és annak szeretőjét a hűtlenségük miatt, azt hazudta nekem, hogy az apám elhagyott minket. Két teljes évig gyűlöltem az édesapámat ez miatt. Azonban amikor megtudtam, hogy anyám gyilkos, teljesen más nézetem lett rá. Megutáltam. Két évig azt etette velem, hogy az apám szörnyű ember volt, nem szeretett minket, Constance pedig nem tudta marasztalni tovább, így elment. Nem tudott megbirkózni a tudattal, hogy az apám őt nem szerette. Felfoghatatlan volt ez számára, így inkább engem is belevont a dologba, mint családot. Amikor betöltöttem a tizennyolcadik életévemet, többször is megfordult a fejemben, hogy megölöm. Elképzeltem, ahogyan sürög-forog a konyhában, ahogyan fontoskodik a sütő körül. Kirajzolódtak a körvonalaim, ahogyan határozottan elébe lépek, és átszúrom a szívét egy késsel. Nem éreznék semmit sem - ő hozott engem létre, ő tett tönkre. Azonban amikor eleredne a testéből a vér, és görnyedten összecsuklana, majd a földre esne, szomorú lennék. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de lefelé görbülne a szám, lehet, hogy még sírnék is. Gyilkos vagyok - sziszegném a fogaim közt, miközben a kezeimbe temetném a fejemet, és térdre rogynék az édesanyám halott teste mellé.

Hirtelen visszazökkenek a valóságba, amikor az ember a pult mögül a kezembe nyomja a két pohár kávét, és már el is fordul a következő rendelőhöz. Odaballgaok ahhoz az asztalhoz, ahol Dr. Harmon éppen egy cigarettára gyújt rá.  Leülök az asztal túlsó oldalához, majd követem a tekintetét. Éppen egy szülőpárt figyel, akik kézenfogva sétálnak a boszorkányjelmezbe beöltöztetett kislányukkal. A gyerek szőke hajú, kék szemű és fürge járású. Amint meglátja az út másik végén található bohócot, kibontakozik a szülei szorításából és odaszalad lufit kérni. Dr. Harmon lesütött szemekkel elneveti magát.

- Violetre emlékezteti, ugye? – kérdezem mosolyogva. Dr. Harmon mosolyogva bólint. Nekem is rögtön ő jutott az eszembe a kislányról.

- Olyan… Szabad volt mindig. Nem érdekelték a határok, a szabályok, azt tett, amit akart, és mégis mindig megtalálta az önkontrollt. Okos volt és… Gyönyörű. Akár az anyja - csuklik el Dr. Harmon hangja. Beleszív a cigarettába. Ismerem a Harmon család jelenlegi állapotát, Violet elmesélte, hogy mostanában mi folyik náluk otthon. Ben-nek hirtelen potyogni kezdenek a könnyei, mire gyorsan megdörzsöli a szemeit, és hitetlenkedve mered maga elé:

- Uh, sajnálom, Tate, csak egy pillanat és összeszedem magam.

- Hé! - veregetem meg a vállát. - Minden rendben lesz, Dr. Harmon!

- Persze - suttogja, majd egy papír zsebkendővel megtörli az arcát. - Tudod, Tate, én is olyan fiú voltam, mint te. Nem fűztem magamhoz túl sok reményt, sőt, mások sem… De valamiért mégis megkaptam mindent, amit csak kívánhatnék. Van családom. Egy feleségem, és egy gyönyörű, egészséges lányom…

Már éppen megszólaltam volna, hogy nem, Violet nem egészséges, de türtőztetem magam, és érdeklődve hallgatom őt tovább.

- Ne lökd el magadtól a szeretteidet. Nem ér fel a világ egyetlen fájdalma sem azzal az érzéssel, amikor a saját családod lemond rólad.

Bizonytalanul hallgatok, majd óvatosan bólintok egyet.

VIVIEN SZEMSZÖGE

Ajtónyílást hallok, és amikor megfordulok, Violettel találom szembe magam. Köszönésképpen elmosolyodik, majd gyanúsan próbál minél előbb a lépcsőhöz érni.

- Hé-hé! - szólok neki, mire megáll. - Mi történt az arcoddal?

A homloka mellett egy jól látható helyen véres karcolás húzódik végig. A konyhapult melletti székre bökök, mire szófogadóan leül. A kalapját a pultra helyezi, és fáradt tekintettel néz rám.

- Mi történt az arcoddal? - kérdezem aggódva.

- Elestem - sunyít. Rögtön átlátok rajta, majd egy vizes zsebkendőt rakok a csap alá, és benedvesítem jéghideg vízzel.

- Fiú vagy lány?

Már általános iskolában is voltak kisebb verekedései, amikor már nem bírta a provokálást és egyszerűen elvesztette a fejét, általában mindig kimagyarázta valahogyan.

- Lányok. Hárman. Az egyiknek véletlenül elszakítottam a Prada táskáját - vonja meg a vállát hanyagul.

- Ők legalább rosszabbul néznek ki, mint te - mosolygok rá. Kijelentésemre a szája széle felkunkorodik, de a szemei szomorúak maradnak.

- Ha szeretnéd, átírhatunk egy másik iskolába - ajánlom fel azonnal.

- Nem kell felforgás egy pár idióta miatt. Nem félek tőlük - jelenti ki a fejét rázva. Kezeimmel megállítom a mozgását, majd óvatosan elkezdem letörölni a vért az arcáról.

- Semmitől sem félsz - mormogom magamban, ő azonban meghallja, és azonnal reagál:

- Miért mondod ezt?

Legyintek. Soha nem fogja megérteni a természetét, azt, hogy nem hátrál meg semmitől sem. Okos és érett gondolkodása van, mindent reálisan lát. Ha látná magát kívülről, biztos, hogy megértené ezt.

- Hol van apa? - tereli el a beszélgetést. Keserű ízt érzek a számban, de összeszorítom a fogaimat. Mindig nehezemre esik róla beszélni, különösen Violetnek. Tudom, hogy nehéz neki ez az egész - a költözés, az új iskola, és a többi, amiről nem beszél nekem.

-  Nincs itthon.

- Nincs itthon - horkan fel. - Miért nem marad veled itthon? Együtt kezdtetek új életet - akadékoskodik. Nagyon ellenszenves az apjával szemben, nem tudja megtenni azt, amire én képes voltam - megbocsátani.

- Nem rossz ember - veszem védelembe Ben-t azonnal. - Még mindig szeretjük egymást.

Violet elgondolkodik és csendben marad a kijelentésemet hallva. Elveszem a vizes zsebkendőt az arcától, amin most már apró vérfoltok vannak. Magamhoz húzom őt és megpuszilom a homlokát. Amikor eltávolodunk egymástól, zavartan szólal meg:

- Te mitől félsz? Azt mondtad, hogy én semmitől sem, de téged mi rémiszt meg?

Átgondolom a válaszomat, mielőtt kimondanám.

- Az utóbbi időben? Minden - kifejezéstelen tekintettel mered rám, így azonnal magyarázkodni kezdek. - Az élet ezt teszi veled. 

- Szóval hogyan ijesszem el őt? Van már valami konkrét terved ezzel kapcsolatban? – szegezi nekem Tate a kérdést, miközben én még mindig ideges mászkálok fel-alá a szobámban. Elmeséltem neki, hogy Leah szellemet akar idézni nálunk, hogy láthassa a halott édesanyját, és megkértem, hogy segítsen nekem megakadályozni ezt, ugyanis elég messze áll tőlem ez a világ. Abban állapodtunk meg, hogy elijeszti Leah-t.

Óvatos mosolyra húzza a száját, majd elégedetten dől hátra a széken.

- Úgy is mondhatjuk - jelenti ki magabiztosan. - Annyit kell tennünk, hogy magától a szellemtől ijesszük el, tehát egyszer s mindenkorra befejezi majd ezt a marhaságot.

Leállok a sétával, és a szobám közepén megállva figyelem felvont szemöldökökkel Tate-et, aki viszonozza a nézésemet, így zavaromban elkapom a fejem, és újra vad járásba kezdek.

- Szóval elijeszteni őket a szellemektől - töprengek hangosan. - Ezt hogyan vinnéd végbe? - meredek rá zavart arckifejezéssel.

- Tehát - ül előrébb a bőrfotelben -, te levezeted a pincébe. Lehetőleg tégy úgy, hogy nem tudsz semmiről - tanácsolja, én pedig a szemeimet forgatva bólintok. - Tehát elkezditek a szellemidézést, ami fogalmam sincs, hogy mit vesz igénybe, de a lényeg, hogy én még a felénél közbelépek, és eljátszom azt, hogy szellem vagyok.

Akaratom ellenére is felröhögök.

- Ez most komoly? - kérdezem hitetlenkedve, ő pedig mosolyogva bólint. Hát jó.

- És el tudod színészkedni?

- Majd meglátod - vonja meg a vállát, én pedig beletörődök. Mi mást tehetnék? Már eleve az jó, ha segít, nincs kedvem még azon is idegeskedni, hogy hogyan.

- Ennyi? - tárom szét a karjaim értetlenül. Bólint egyet. Megvonom a vállam, és leülök az ágyam szélére.

- Ne legyen semmi túl nagy ordibálás! - figyelmeztetem. - A szüleimnek nem szükséges tudni erről a kis akciónkról.

- Nem fognak tudni a kis akciónkról - utánozza gúnyosan a hangmenetemet.

- Terápia után itt maradsz? - kérdezem.

- Persze - vonja meg a vállát. - Majd lemegyek a pincébe, ott úgyse keres az apukád.

Nevetve bólogatni kezdek. Mióta apa szó szerint elűzte Tate-et, amikor felhívtam a szobámba beszélgetni, azóta nem beszélgettem vele erről. Nem mintha szeretnék, de ő nem is említi, pedig biztos, hogy nem felejtette el. Valószínűleg kínos neki, vagy egyszerűen csak tudja, hogy mit gondolok róla, és nincs annyi tartás benne, hogy beszéljen velem. Azt várja, hogy megbékéljek. Pszichiáter, csakis érti a dolgát, ha emberekről van szó, bár mindenki azt mondja, hogy kiismerhetetlen vagyok. Én inkább a zárkózott kifejezést használnám, az találóbb. Nem árulok el sok mindent magamról, így van időm megismerni az embereket.

Tate kíváncsi tekintettel figyeli, ahogyan elkalandoznak a gondolataim. Mélyet sóhajtok, majd a zenelejátszómhoz sétálva válogatni kezdek a dalok közül:

- Esetleg van valami különleges kérésed? - kérdezem tőle hátra sem fordulva.

- Eels? - ajánlja fel.

- Eels - bólintok határozottan, és máris elindítom a Fresh Blood-ot.

Sötét van, nem látok semmit sem.

Remegek belülről, a szívemet szorítja valami. Ki szeretném nyitni a szemeimet, de nem tudom megtenni, valami erősen visszatart. Bármennyire is próbálkozok, egyszerűen képtelen vagyok rá. Sikítani akarok, de egy hang sem jön ki a torkomon. Nem tudok levegőhöz jutni, fulladozok. Mi történik velem? Hirtelen a melegség járja át az egész testemet, ami majdnem áramként ráz meg, mégis kellemes érzés a fagy után. A vállam görcsbe van rándulva, a fejem pedig jobbra-balra billeg, sehogy sem tudom átvenni az irányítást a testem felett. Érzem, hogy a hajam nedvesen ragad a bőrömhöz, felfrissítve engem. Újra kapok levegőt. Kicsit erőlködni kezdek, és egy pár apró pislogás múlva sikerül kinyitni a szemeimet. Nem ismerem fel a helyet, ahol vagyok, de mintha már jártam volna itt. Még mindig nem látok tisztán, de legalább nyitva vannak a szemeim, és körül tudok tekinteni egy kicsit. Aprókat fordulok, de még mindig nagyon homályos az egész kép előttem. Hirtelen egy kezet vélek érezni, ahogyan a vállamat szorongatja, majd a nevem kiáltását. Azonnal felismerem ezt a hangot, akár ezer közül is meg tudnám mondani, hogy kié ez az egy.

Hirtelen előrelendülök, mert iszonyú késztetést kell éreznem a hányásra. Köhögve, szörcsögve rázkódok, de pár másodperc múlva már abbahagyom. A szájam iszonyúan undorító szagú, legszívesebben azonnal fogat mosnék, de előtte valahogy ki kell kerülnöm innen. Azt hiszem, hogy az a bizonyos személy meghánytatott. De miért tenne ilyet?

Megfordulok, hogy szembenézzek vele és megbizonyosodjak a saját igazamról. Amint a hátam mögé nézek, azonnal találkozik vele a tekintetem, és minden eszembe jut. Megtudtam róla az igazságot. Megőrültem. Lenyeltem több maréknyi tablettát. Öngyilkos voltam, de ő megmentett. Hirtelen erős zokogás tör rám, és nyöszörögve sírni kezdek. A könnyeim patakokban folynak. Ő elkezdi simogatni a hajam és csókolni, azt suttogva, hogy minden rendben lesz. Én azonban ebben már nem vagyok olyan biztos. Most már a helyszínt is felismerem - a fürdőszobában vagyunk, a kádban ülve. A lábaim félig kívül lógnak, és erősen szédülni kezdek, ezért megkapaszkodom a kád szélében, hogy tartani tudjam magam, de egyre nyomasztóbb az érzés. Valami suttogást még hallok, de már nem jut el az agyamig a mondanivalója. Nincs kedvem tovább harcolni, elengedem magam, és lesz, ami lesz alapon engedek az engem támadó érzéseknek. A mellkasomba kések döfnek, a fülem csöng, a hátamon a hideg mászik, én pedig nem teketóriázok tovább; meghalok.

TATE SZEMSZÖGE

Nem merek utána menni.

Az utolsó, amit látok belőle az, hogy felsiet a lépcsőn, arcán az elkeseredettség és a zavar látható. Nem tudom, hogy ezek után mi lesz velünk - az biztos, hogy ha eddig bármit érzett irántam, most elszáll. Megtudta, hogy miért haltam meg és hogyan, és biztos, hogy valami szörnyű dolgot műveltem, hiszen Violet egész nap könnyes szemekkel közlekedett a házban. Nem emlékszek semmire sem, csak arra, hogy rendőrök öltek meg, de miért? Hallom, ahogyan becsukódik a szobájának az ajtaja. Beállítottam az egyik közös kedvenc dalunkat, valamint felírtam a táblájára, hogy szeretem. Abban reménykedem, hogy megbocsát nekem, és szemet huny az előző életem felett. Az esélyek ehhez közel vannak a nullához, de akkor is minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy megértsen. Hirtelen elhallgat a zene, mire fülelni kezdek. Kíváncsian várom, hogy vajon mit csinál most. Kissé hezitálok, hogy fel - e menjek, de a végén lent maradok, és várok. Azon gondolkodom, hogy vajon milyen lesz majd, ha nem akar már többé látni. Biztos, hogy ha tisztázza magában, hogy szellem vagyok, akkor el akar majd költözni a szüleivel. Messze elkerüli majd ezt a házat, soha többé nem fogom látni. Nem ölelhetem át, nem csókolhatom meg, a kezét sem foghatom, még csak beszélni se beszélhetek hozzá. Szerelmes vagyok belé - akkor jöttem erre rá, amikor Halloween éjszakáján megöleltem a pincében. Már az első találkozásunknál, amikor észrevettem, hogy ott áll a fal mögül, és kihallgatja az apukájával való beszélgetésemet, már akkor tudtam, hogy meg szeretném ismerni őt. Gyönyörű volt, okos, vicces, mindeközben olyan szomorú. Amikor láttam, hogy a szája széle egy picit is lejjebb gördül, rögtön rosszul éreztem magam. A legszörnyűbb viszont az volt, amikor sírt. Nem bírtam csak úgy hirtelen megjelenni előtte, de maga a pokol volt az, amikor ott voltam, alig pár lépésre tőle, és nem tehettem semmit sem, és ez volt az, ami a legjobban fájt.

Már tizenöt perce várom, hogy Violet lejöjjön, de úgy látszik, hogy elment aludni. Lehet, hogy jól tette, talán majd csak álomnak hiszi az egészet. Végül úgy döntök, hogy felmegyek megnézni és ellenőrizni, hogy minden rendben van - e. Amikor belépek a szobája ajtaján, látom, hogy szétterülve fekszik az ágyán. Elájult a kimerültségtől? Ennyire az őrületbe kergettem volna?  Odasietek mellé az ágyhoz, majd leguggolok és kisimítom a haját az arcából. Nem, itt valami más megy végbe. És akkor meglátom. Ott van az ágyon Violet mellett egy üvegecske, és azonnal rájövök, hogy mi az. Láttam már ez előtt is, hogy néha bevesz egy párat, hogy aludni tudjon, de mindig leellenőriztem, mielőtt elment volna iskolába, hogy mennyi van benne, ugyanis mindenképpen el szerettem volna kerülni azt, hogy egyszer… Hogy egyszer túladagolja magát. Azonban az üvegecske, ami reggel még háromnegyedig tele volt, most üresen kong. Reflexszerűen rázogatni kezdem a vállát, szólítom a nevét, de nem reagál, azonban érzem, hogy még szuszog. Óvatosan leemelem az ágyról és a kezét fogva megpróbálom minél gyorsabban a fürdőszobába vinni, hogy hideg vízzel felköltsem. Végighúzom a ház kisebb folyosóján, majd amikor végre úti célomhoz érek, azonnal belefektetem a kádba úgy, hogy rendesen elférjen, majd villámgyorsan megengedem a hideg vizet. Nem akar felébredni. Végső elkeseredettségemben a nevét kiáltozom, de eszembe jut, hogy mit tehetek még. Lenyomom két ujjamat a torkán, mire azonnal ugrik egyet, és hányni kezd. Egy pár másodpercig riadtan pislog, majd lassan hátrafordul felém. Szemkontaktust teremtünk. Kisöpröm az arcából a haját, majd a könnyes szemeit látva belőlem is kitör a zokogás. Majdnem elvesztettem őt, egy másodpercen múlt. Violet amint meglát, szinte ugyanabban a másodpercben el is fordul, és rögtön sírni kezd. Nem akar látni. Vajon milyen lehet az életem nélküle? Ő az egyetlen ember, akivel tudok beszélni, aki megért, aki előtt önmagam lehetek. Aki ugyanazokat élte át, amiket én. Akinek ugyanolyan a stílusa, mint nekem. Akiért bármit képes vagyok megtenni. Csókolni kezdem a haját, de úgy érzem, hogy el akar lökni engem, csak nincs hozzá ereje. Bárcsak tényleg álmodná az egészet! Bárcsak örökre velem maradhatna úgy, hogy tényleg együtt legyünk. Egy másodperc alatt borítják el a démonok az agyamat, és utoljára a fülébe súgom, hogy szeretem, majd életem legrosszabb döntését készülöm véghezvinni. Meg kell ölnöm őt ahhoz, hogy együtt maradhassunk. Így ameddig kómában lesz, rendesen el tudom intézni, hogy minden úgy legyen, mint egy álomban. Egy másodpercig hezitálok, de végül elkezdem szorítani a nyakát. Ahogyan az előbb hátradőlt a kimerültségtől, úgy kezd el most fulladozni és a szemei is kitágulnak. Sírva nézem, ahogyan lassan-lassan kialszik a szemeiben a fény, majd elengedem. Élettelenül a mellkasomnak dől.
- Sajnálom, Violet - suttogom, de tudom, hogy már nem hallja. Általában az emberek a haláluk után még fél óráig kómában vannak, utána jön ki a szellemük, így gyorsan kell cselekednem. Először Violetet ráncigálom ki valahogy a kádból, majd most már a karjaimban átviszem a szobájába. Minden ruhája csurom vizes, így le kell vetkőztetnem. Előkeresem a pizsamáját, és bár kínosan érzem magam, muszáj átöltöztetnem. Ezzel tíz perc múlva megvagyok, majd gyengéden befektetem az ágyába, és betakarom. Lerohanok a táskájáért,és visszarakom a helyére, ami általában az íróasztala mellett van. Kirakom a cipőjét a bejárati ajtó mellé, hogy száradjon, ugyanis csurom vizes. Amikor visszaérek a szobájába, a kis gyógyszeres üvegecske láttán elsápadok. Hiszen tele volt! Violet gyanítani fog valamit, ha majd reggel üresen találja. Agyalok egy pár másodpercig, hogy mégis honnan szerezhetnék pilulákat? Aztán megvilágosodom: az apukájánál biztos vannak ilyenek a páciensei számára. Lerohanok az irodájába, és nem kell túl sokat keresgélnem - az asztalának az egyik fiókjában megtalálom azt, amit keresek. Megtöltöm háromnegyedig Violet gyógyszeres üvegét, majd kimerülten ülök le az ágya mellé. Könnyebb lesz most nekem? Hiszen nem kell töbé idegeskednem azon, hogy túladagolja magát. Nem félhet már a szellemektől, ha ő is az. Azonban most új problémák adódnak: nem hagyhatja el a házat. Hétvégenként úgyse jár sehova, de iskolába muszáj mennie. Talán valahogy marasztalhatom addig, amíg el nem jön az ideje annak, hogy elmondjam neki az igazságot. Egyelőre nincsenek konkrét terveim - de tudom, hogy ha kiderül ez az egész, Violet soha többé nem fog beszélni velem.

Lemerészkedem a pincébe. Nem tudom, hogy mi vonz ehhez a helyhez, de késztetést érzek arra, hogy lejöjjek. Vállalom a kockázatot, hogy összefuthatok Tate-tel. Tisztában vagyok vele, hogy életem legkellemetlenebb szituációjába keverednék, de mégsem tudok visszafordulni, amikor már leérek a lépcsőn. Semmi sem változott az óta, amióta utoljára jártam itt, pontosan két hónapja. Szeretnék a pince annak a részébe menni, ahol a Leah-val való incidens történt. Azóta már rájöttem, hogy mi támadta meg, és nem Tate volt, hanem Charles és Nora, az első háztulajdonosok szörnygyereke. Nem hittem a történetben addig, ameddig személyesen nem találkozhattam velük. Természetesen nem mutatkoztak együtt, külön-külön beszélgettünk, de egy felejthetetlen élmény volt, ahogy mindketten egymást szidták. Mivel nem vagyok párkapcsolati szakértő, egyetlen fiúm volt eddig, azzal is szakítottam, így hamar leráztam a két felnőtt szellemet.

Az ismerős helyhez érve nosztalgiázva körbenézek. Valahogy még ez is tud hiányozni, az itt történt esemény is hozzátartozik a közös emlékeinkhez, nem tudok gyengeség nélkül ott maradni. Összeszorul a torkom, de nem sírok. Vagy nincs rá erőm, vagy egyszerűen nem is hiányzanak ezek a dolgok. Már éppen visszafordulnék, amikor egy ismerős hangot hallok:

- Szóval kirúgott?

Felismerem - ez Hayden hangja, a fiatal lányé, akivel apa még régebben megcsalta anyát. Már fogom magam, hogy odamenjek megmondani neki a véleményem, de megtorpanok, ugyanis természetesen nem egyedül van: Tate ül mellette a hintaszéken, ugyanazon, amin a bizonyos estén is. Ott maradok, ugyanis nem tudok ellenállni a kísértésnek, mert tudom, hogy rólam beszélnek, és érdekel, hogy Tate mit érez az a sok idő után, amin átmentünk.

Nem válaszol Hayden kérdésére, csak morcosan odafordul hozzá.

- Miért nem teszel ellene valamit? Miért nem mész oda hozzá, és lesmárolod? Tudod, hogy az a kis kurva mindenre elszánt!

- Ne merd őt így nevezni! - csattan fel a fiú, mire kis boldogérzettel tölt el az, hogy törődik velem. - Nem tudsz róla semmit sem, ő az utolsó lány, akit ilyen jelzővel illethetsz!

Hayden csak flegmán felnevet, majd közelebb merészkedik Tatehez, aki kissé feszélyezve érzi magát. A tenyerem izzadni kezd, ugyanis őrült féltékenységet érzek, és minden akaraterőmre szükségem van ahhoz, hogy ne menjek oda rögtön felpofozni a fiatal lányt.

- Esetleg lenne kedved egy picit szórakozni? Hátha attól elfelejted őt… - súgja Hayden, majd konkrétan a nyakába csimpaszkodik Tatenek, aki ezt megelégeli, majd dühösen ellöki magától a lányt, aki kissé a falhoz csapódik. Halkan felszisszenek.

- Felejts el. Violetet szeretem - utasítja el durván, majd elindul pontosan az én irányomba. Amilyen gyorsan csak tudok, elrohanok onnan és felvágtatok a lépcsőkön a földszintre.

Nem mondott le rólam.

Még mindig vár rám.