2015. március 22., vasárnap

13. I was so confused

Sziasztok!
Késett a rész egy napot, de remélem megértitek, hogy konkrétan felülni sem volt erőm, és S.O.S. meg kellett gyógyulnom, ugyanis ma földrajzversenyem volt (II. helyezés, yeah), tehát csak gyógyítgattam magam és ismételtem. Valamint nézzétek el a helyesírási/fogalmazási/elütési hibákat, mert nem volt időm átnézni, és most is időzavarban vagyok, de amint rendesen le tudok ülni átnézni, minden hibát kiküszöbölök. Ennyi is lenne a csacsogásomból, kellemes olvasást kívánok, és ne felejtsetek el megjegyzést hagyni a rész alatt! :)xx
M.

13. I was so confused.
"A SEBHELYEINK BEGYÓGYULNAK, AZONBAN A HEGEK ÖRÖKKÉ MEGMARADNAK."

Lapozok egyet a könyvben.
Újabb madár rajza terül elém, bal oldalon pedig a megfelelő információkat olvashatom róla. Már a könyv felén túljutottam, de egyre több és több lapot ugrom át. Érdektelen vagyok. Reggel óta ki se léptem a szobámból, egyedül uralkodom az apró királyságomban. A könyv utolsó borítóoldalához lapozok, ahol egy apró kis zsebféleséget találok odarögzítve, amiben egy papír található, azon pedig egy névsor áll. Tate neve is ott van gyönyörű írott betűkkel.
Tudom, hogy előttem áll. A szemem sarkából kiszúrom a zöld kockás kabátját, azonban minden erőmet összegyűjtve vetem csak rá a pillantásomat. Igazam van - az ágyam előtt áll, olyan mereven, mint egy szobor. Kezeit a zsebébe rejti, szótlanul figyel engem. Nincs szándékomban megtörni a csendet, mert nem hiszem, hogy magyarázattal tartoznék neki, legalábbis nem olyan hosszúval, mint ő nekem. Amúgy se tudnék mit mondani, így inkább a könyvet vizsgálgatom tovább, várva, hogy ő lépjen egyet.
- Én is szeretem a madarakat - szólal meg csendesen. Egy óvatlan pillantást vetek felé. Kissé kényelmetlenül fészkelődik, de le nem veszi a szemeit rólam. Halvány borzongás fut végig a csontjaimban, még mindig az álom hatása alatt állok, egyszerűen annyira valósnak tűnt minden. Nem tudok reagálni a kijelentésére, azonban lázasan kutatom a fejemben egy értelmes mondat után:
- Miért szereted őket?
- Azt hiszem, hogy azért, mert el tudnak repülni, amikor a dolgok már tűrhetetlenné válnak - bólogat meggyőzően. Kínos csend telepedik ránk, idegességemben a könyvet lapozom össze-vissza. Miért nem mondja el, hogy mi történt a tengerparton? Vagy az is az álom része volt, hogy azok a diákok odajöttek hozzánk? Lehet, hogy az egész randink csak egy illúzió volt? Nem, az biztos, hogy igaz volt. Aznap este kezdődött az egész álom. A diákok ott voltak, megijesztettek minket, Tate elfutott tőlük, hogy megvédjen engem, és azóta nem hallottam róla.
- Miért vagy itt fent magad? Hol vannak a szüleid? - szegezi nekem a kérdést.
- Nem akarok velük beszélni, és ők sem akarnak zavarni. Azt hiszik, hogy beteg vagyok - magyarázkodom.
- Beteg vagy? - kérdezi aggódóan.
- Szomorú vagyok - nézek jelentőségteljesen a szemébe, azt sugallva, hogy nagyrészt ő miatta érzek így, mert hiányzott és nem jelentkezett eddig.
- Én is - mondja elcsukló hanggal. Szemei vörösek, úgy tűnik, mintha sírt volna. Kis bűntudat motoszkál a lelkemben, amiért ilyen fagyosan viselkedem vele, de nem tudom, hogy mit érezzek iránta. Újra a könyv felé fordulok, amit nem hagy szó nélkül.
- Violet - szólít, mire akaratlanul is rávetem a tekintetem. - Valami megváltozott benned. Irántam... Rideg vagy, és valahogy más... Mintha már nem is ismernél. Nem tudom, hogy mit követtem el, de szeretném ha tudnád, hogy őszintén sajnálom. Violet, én... Szeretlek téged. Azonban ha szeretnéd, akkor többé nem foglak keresni. Békén hagylak. És tudod miért tenném ezt? Mert jobban érdekelnek a te érzéseid, mint az enyéim - csuklik el a hangja. - Még sosem éreztem így senki iránt.
Érzem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon, majd a takarómra hull. Tanácstalan vagyok, nem tudok mit mondani. Még soha senki nem mondott nekem ilyet. Az eszem azt súgja, hogy engedjem el, mert félelmet ébreszt bennem, azonban mint mindig, a szívemre hallgatok. Kissé felülök, majd magam mellé bökök a fejemmel.
- Gyere - hívom. Elidőz, de a végén mégis elindul felém és az ágyamra mászik. Lefekszik elébem, hátulról megfogja a kezemet és a mellkasára helyezi. Szorosan fogom a kezét, majd lehunyom a szemem. Nehézkesen lélegzem be és ki.
- Fáradt vagyok - suttogja erőtlenül.
- Én is - súgom vissza, majd ezután mély csend telepszik ránk, és mindketten a gondolatainkba merülve töltjük az időt.
Szeretem őt.


- Violet, jobban érzed magad? - kérdezi anyu, amikor leballagok a lépcsőn. Amikor ilyen aggódóan beszél, akkor mindig úgy érzem, mintha egy teljesen normális családban élnék, ahol törődő szülőkkel vagyok körülvéve, azonban ezt az illúziót nemsokára úgyis felváltja az igazság, miszerint egyedül lakom egy hatalmas házban az édesanyámmal, aki nemhogy egy elvált szülő, de mellesleg terhes is. Hurrá!
- Igen, sokkal jobban - válaszolom udvariasan, majd éppen elsietnék mellette, amikor elkapja a karomat:
- Violet, mi folyik itt? - néz a szemembe. Minden ember közül a világon ő tudja a legjobban, hogy mikor titkolózom, és mikor beszélek nyíltan. Nem is tudom, hogy hogyan gondoltam előtte színészkedni. Megfordulok úgy, hogy szemben álljunk egymással, és lebiggyesztett szájjal vállat vonok.
- Fáj a fejem.
- Apáddal megbeszéltük, hogy holnap átjön és a családunk együtt fog vacsorázni - közli velem.
- A családunk - horkanok fel ironikusan, de amint kimondom, legszívesebben visszaszívnám.
- Violet! - szól rám anya szúrósan a szemembe nézve.
Pár pillanatig állom a tekintetét, majd kitépem a karom a kezei közül, és visszafordulok a lépcső felé. Elegem van abból, hogy úgy tesznek, mintha minden rendben lenne! Semmi sincs rendben.
- Az, hogy durcásan távozol, nem fog segíteni a helyzeten! - kiált utánam. Lefagyok, a lábaim a földbe gyökereznek. Hitetlenül megfordulok, majd kertelés nélkül ömlenek ki belőlem a szavak. Nem érdekel, hogy ezek után mit gondol majd rólam, csak hagyjon már békén!
- Na és az szerinted megoldja a problémákat, ha te és apa holnap egy asztalnál fogtok ülni? Elváltatok, te terhes vagy, nincs pénzünk, ugyanis mindenünket ebbe a házba fektettük a jobb jövő érdekében. És ezzé váltunk - hárman három oldalra megyünk. Ahelyett, hogy most összetartanátok, elküldöd apát, pedig szükséged van rá, csak nem akarod bevallani, inkább elfojtod magadban. De ha itt is lenne, nem néznétek szembe a gondokkal, ugyanis tudjuk már, hogy a legkülönlegesebb szokásotok az, hogy gyökerestől kitéptek mindent. És most azért szólsz rám, és azért esek én ki az éretlennek, mert tudom, hogy a holnapi vacsora sehová sem vezethet, maximum egy újabb világháború kirobbanásához. Szóval igen, igazad van: durcásan távozom - idézem fel szavait, majd dühösen felmegyek a szobámba, és becsapom magam után az ajtót.
Délután öt óra körül lehet az idő, én pedig megunom azt, hogy a szobámban kuksoljak, és kiszáradt torokkal sompolygok le a földszintre egy kis vizet inni. Lecammogok a lépcsőn, majd a konyhába lépve azonnal a csaphoz megyek. Megindítom a jéghideg vizet és teletöltöm a poharam, majd unott arckifejezéssel cipelem fel magammal vissza a szobámba. Szerencsémre lent nem találkozok anyával. Az emeletre felérve azonban dübörgés üti meg a fülemet - mint ha valaki a padláson lenne. Apa biztos nincs itt, anya pedig a szobájában nézi valami filmet, mert kihallatszik a tévé zajongása, így fogalmam sincs, hogy ki lehet fent. Egy ideig csend van, ezért csak a képzeletemre fogom a hangokat, azonban amikor később újra hallom, a szobámba viszem a poharamat és felmegyek a padlásra. Az adrenalin pengeti az idegeimet, remegve lépek a sötétségbe, kezeimmel vakon tapogatózva a lámpa zsinórja után. Pár másodpercig keresgélek, majd feladom, hiszen a kis ablakokon át úgyis elég napfény szűrődik be ahhoz, hogy lássak. Már éppen megfordulnék, amikor hirtelen egy piros labda gurul a lábam elé. Ügyetlenül megállítom a bakancsom orrával, majd bizonytalanul lehajolok érte. Fogalmam sincs, hogy honnan került ez ide, még sose láttam, és nem a miénk. Addy jut eszembe - lehet, hogy ez az övé? Lehetséges, hogy amikor beszökött hozzánk, ezt is magával hozta? De minek? Óvatosan felemelem a labdát, amikor egy arc tűnik elő a semmiből, alig egy méterre tőlem. Tisztán látom, hogy kissé benyomódott, olyan, mint egy játékbabáé, és nem mellesleg ijesztő is. Sikítva ejtem el a kis piros labdát és villámgyorsan hátrálni kezdek, amikor beleütközöm valamibe. A hátam csattan egyet, én pedig villámgyorsan megfordulok, és felkészülök arra, hogy bármi is van előttem, szembenézek vele.

6 megjegyzés:

  1. Drága Miranda!
    Gratulálok a versenyhez, hisz betegen (vagy már nem is olyan betegen) mindig nehezebb koncentrálni. :) Remélem, most már sokkal jobban vagy!
    Kíváncsi vagyok, vajon kiderül-e mi volt valóság és mi volt álom, Violet helyében nagyon-nagyon zavarna, ha nem tudnám, akkor most tulajdonképp randiztak-s vagy sem. Teljes káosz a lány élete, még egy olyan jóképű fiú szerelme miatt sem tudom már irigyelni, mint Tate.. na és a szülei! Ők még nem vettek amúgy észre semmi furcsát a házban?
    Egyébként szerintem Tate-nek ment neki...
    Kellemes hetet!
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm, de sajnos inkább jobban lebetegedtem, azonban sebaj, majd helyrejövök. :D (amúgy nagyon látszik a gifen, hogy Tate az? Lelőttem a poént. :( ) :)xxx
      M.

      Törlés
  2. Kedves Miranda!
    Ez a rész igazán tetszett! Talán a legjobb az eddigiek közül! Nagyon érdekesen fut a Violate-páros kapcsolata, igazán érdekel, hogy mi sül ki belőle. :) További sikereket kívánok!
    Anett

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszik a rész! :)xx
      M.

      Törlés
  3. Egy kis hibát vettem észre; azt írtad, hogy egy labda gurult elé, de utána meg, hogy elejtette az almát. Idézem: "Már éppen megfordulnék, amikor hirtelen egy piros labda gurul a lábam elé." Utána: "Sikítva elejtem az almát és villámgyorsan hátrálni kezdek, amikor beleütközöm valamibe."
    Egyébként nagyon jó, imádom a blogod :) Őszintén, nem szeretem a fanfictiont (elnézést, ha rosszul írtam), bár eleinte nem is tudtam, hogy ez az, de ez megfogott. Ez az első ilyen blog, amit egyáltalán elkezdtem olvasni. További jó írást! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Jujj, köszi, hogy szólsz, mert máskor mindig azt hittem, hogy egy alma gurult elé, és ezért megmaradt bennem és elírtam, jajj, nagyon nevetek magamon. :"D Örülök, hogy tetszik a blog, és köszönöm a kedves szavakat! :)xx
      M.

      Törlés