2015. április 18., szombat

17. Let me kiss you hard in the pouring rain

Hali!
Megérkezett az új rész! Tudom, hogy délutánra ígértem, és csak kora este hozom, de zűrös napom volt és csak most érkeztem géphez ülni. Nagyon szépen köszönöm nektek az előző részhez érkezett pipákat és megjegyzéseket, valamint a 95 (!) feliratkozót. Igazán sokat jelent nekem! ♥ Remélem nem gond, hogy ilyen rövidke rész lett, a következőben már sokkal izgalmasabb és hosszabb lesz! Köszönöm a szavazatokat is a közvélemény-kutatásokon, bár 95 feliratkozóm van, és 103 válasz érkezett a videós kérdésre (lol). A videóval kapcsolatban: eldöntöttem, hogy a blog végén fogom megcsinálni és feltenni, ugyanis akkor már mindenki teljesen képben lesz mindennel és nem fogok semmit sem spoilerozni. Lájkoljátok a blog FB oldalát, hogy elsőként értesülhessetek a bloggal kapcsolatos hírekről. Kellemes olvasást! :)xx
M.

17. Let me kiss you hard in the pouring rain.
"MEGÖLTEM A MAGAM EGY RÉSZÉT, HOGY ÉLETBEN TARTHASSALAK."


- Violet, kelj fel! - hallom anya hangját. Összeráncolt szemöldökkel nyitom ki a szemeimet, miközben édesanyám eszeveszetten pakolászik.
- Mit csinálsz? - dörzsölöm ki az álmosságot a szememből, de félig már fel is keltem az ágyból. Értetlenül hunyorgok anyára.
- Elmegyünk a házból - ossza meg velem a tervét.
- Hajnali kettőkor? - csekkolom a digitális órát az  éjjeli asztalkámon. Talpra állok, lábujjaim érintkeznek a hideg padlóval. Toporgok a pizsamámban, anya pedig idegesen rám szól:
- Pakolj! Minél előbb itt kell hagynunk ezt a házat - utasít. Kelletlenül megkeresem a közepes nagyságú hátizsákom, és gyömöszölni kezdem bele a ruháimat. A zenelejátszómat a pizsamagatyám zsebébe rejtem, valamint egy könyvet is lekapok a polcomról, és a táskámba rakom. Anya már le is viharzik a lépcsőn, a kocsi kulcsát pedig a kezében szorongatja. Villámgyorsan megkeresem a zoknimat és a cipőmet, majd magamra kapva őket utána rohanok, mert jól lemaradtam mögötte. Anya pakolássza a cuccainkat az autóba, én pedig unottan ácsorgok mellette. A szüleim annyira gyerekesek - mi késztetheti édesanyámat arra, hogy hajnali kettőkor jusson eszébe a költözés? Rosszat álmodott, és kitört rajta a paranoia? Hirtelen egy ismerős alakot pillantok meg a tornácon. Tate figyel minket, majd amikor látja, hogy anya beül az autóba, egy hatalmas ugrással átugorja az oszlopot és ideges pillantást vet felém. Először nem kapcsolok, de hirtelen észhez térek: hiszen én nem tudom elhagyni a házat! Ha nem teszünk valamit, és kilépek a kapun, visszakerülök az épületbe, anya pedig akkor rájön, hogy valami nem stimmel. Tudom, hogy egyszer úgyis megtudják a szüleim az igazságot, csak ne így és csak ne most! Tehetetlenül megrázom a fejem Tate iránt, és ő szomorú tekintettel figyel. Beszállok a kocsiba az anyósülésre, ő pedig hátat fordít és elbandukol, valószínűleg várja a megfelelő pillanatot, amikor majd előjöhet segíteni nekem magyarázkodni. Nem akar oda se nézni.
- Nem fogunk többé a ház rabjai lenni - mondja anya, miközben a biztonsági övével vacakol. Éppen beindítaná a motort, amikor egy ismerős hangot vélünk hallani:
- Elnézést hölgyeim, de megsérültem és igazán elkelne egy kis segítség.
Villámgyorsan hátrafordulunk, mire Fionával és azzal a férfivel találjuk magunkat szembe, akik meg akartak minket ölni. Azonnal kiráncigálom magam a biztonsági övem mögül, majd reflexszerűen nyitom ki az ajtót és rohanni kezdek a ház felé. Anya is közben ugyanígy tesz, a nyomomban lohol. Bevágtatunk a házba, és édesanyám azonnal hívja a rendőrséget. Olyan gyorsan történik az eglsz, hogy fel sem tudom fogni a dolgokat. Villámgyorsan bezárom az ajtókat, majd idegesen toporgok: hiszen a rendőrség nem tehet semmit sem a szellemek ellen! Ők örökre itt maradnak a házban, és bármikor újra előjöhetnek. A szüleim veszélyben vannak, én pedig nem tehetek semmit sem ellene. El kell mondanom nekik az igazságot, de mégis hogyan tehetném? Először bolondnak hinnének, majd amikor bebizonyítanám nekik azt, hogy halott vagyok, teljesen összetörnének. Hiszen már egy gyereküket elvesztették, aki még meg sem született, most engem, anya pedig terhes. Muszáj minél előbb kitálalnom nekik, ők pedig el kell menjenek. Itt kell hagyjanak engemet, és ezt az egész házat. Folyamatosan veszélyben vannak, és meg kell mentenem őket.
Meg fogom menteni őket.


- Hány halott van a házban?  - szegezem az első kérdésemet Tate-nek. Eddig nem akart velem a szellemes dolgokról beszélni, csak egy-két információt osztott meg velem, mivel úgy gondolta, hogy nem vagyok rá felkészülve, de ma délután végre sikerült meggyőznöm, így válaszol a kérdéseimre.
- Őszintén? Fogalmam sincs - rázza meg a fejét.
- Tate! - szólok rá. Biztos, hogy megszámolta őket az évek során, elvégre nem lehetett semmi más érdekes elfoglaltsága az örökkévalóságban.
- Tényleg nem tudom. Lehet, hogy még nem is találkoztam az összessel. Mind idekeveredtünk valahonnan, valamilyen módon, nem nagyon barátkozunk egymással, mindenki a maga útját járja - magyarázza. Csalódottan megrázom a fejem, mivel kielégítőbb választ vártam, de folytatom a kérdezgetést:
- Van valaki olyan halott itt, akiről tudnom kéne?
Tate beleharap az ajkaiba, majd bizonytalan tekintet lövell felém. Azonnal idegeskedni kezdek, ezért erélyesebb hangon szólok hozzá:
- Tate, ki halt meg ebben a házban, akiről tudnom kéne?
- Vi, először is, magadról sem tudtad, hogy szellem vagy - magyarázza Tate, miközben értetlenül széttárja a karjait. Egy mérges pillantással ajándékozom meg.
- A házvezetőtök, Moira, ő is szellem - bólintok, az információ nem hatott meg különösebben. Ezt valahogy gyanítottam is, mert nagyon furcsán viselkedett. Tate tovább mesél:
- Érdekes, hogy az emberek őt kétfajta módon látják: egy öreg, fiatal néniként...
- Én úgy látom őt  - vágok közbe.
- ...vagy egy fiatal bombázóként - fejezi be.
- Hé, te miként látod őt? - fogok gyanút. Nem lep ez meg, már sokszor láttam, ahogyan apához akar közeledni, és sosem bíztam benne igazán. Azonban ha Tate-ről van szó, akkor tudni akarom, hogy vajon a barátom hogyan viszonyodik hozzá.
- Mindig öreg volt számomra. Igazából ő az egyetlen, akivel rendesen tudok beszélgetni. Sajnálom őt, ugyanis nem tudja irányítani ezt a képességét. Az emberek mindent úgy látnak, ahogy szeretnék. Képesek szépíteni a dolgokon, elrejteni a rossz emlékeket, csak hogy tovább tudjanak lépni. Az ő halálával ez jár: mindenki úgy látja, ahogyan szeretnék elképzelni - sóhajt egyet, majd aggódóan néz rám. Azt hiszi, hogy nem tudom kezelni a helyzetet? Lehet, hogy aggódó arcot vágok? Gyorsan lazára veszem a figurát. Az egész életem egy nagy gubanc volt, megtanultam átsiklani a dolgok felett, azonban most egy résznél megakadok:
- És szerinted minket hogy látnak? - fordulok felé kíváncsian. Tate egy pillanatig hezitál, majd közelebb hajol hozzám és gyengéden megcsókol.
- Mit számít az, hogy más mit lát bennünk, ha mi szeretjük egymást? - mosolyog rám. Magamra erőltetek egy vigyort, majd az ablakomhoz sétálok, és kinézek rajta az udvarunkba. Tate kíváncsian figyeli minden mozdulatomat. Kint zuhog az eső, azonban a Nap is fényesen süt, valószínűleg fél óra múlva már szivárvány fogja festeni az eget. Szeretm nézni, ahogyan zuhog. Egy bizonyos szemszögből megnyugtat, támaszt ad. Az eső kopogása ütemesen hallatszik az ablakom felől. Gondolatmenetem hirtelen félbeszakad:
- Hayden is halott - mondja hirtelen. Csodálkozva fordulok felé, majd odasétálok mellé és leülök. Hayden az a lány, akivel apám megcsalta anyukámat. Ezek szerint járt a házunkban, és valaki megölte. Kizárt dolognak tartom, hogy apa tette ezt, ugyanis ő látni sem tudja a vért, arra pedig sose vetemedne, hogy megöljön bárkit is. De akkor ki tehette ezt Haydennel? És miért? Anyura is tippelnék, ugyanis lehet, hogy amikor meglátta a lányt, totálisan kiborult és agyonverte, de pár másodperc múlva rájövök, hogy ez baromság, így elhessegetm magamtól ezeket a gondolatokat. A szívem legmélyén sajánlom is Haydent egy picit, ugyanis nagyon fiatal volt még, huszonhat-hét  éves, nem itt kellett volna meghalni, nem most.
- Ki ölte meg? - faggatom Tate-et.
- Nem tudom - rázza meg a fejét. - Még sosem beszéltem vele egy szót sem.
- Értem. Szóval nem csak mi vagyunk fiatalok.
Bólogatni kezdek. Tate egészen közel hajol hozzám, majd a nyakamat kezdi el csókolgatni. Kiráz a hideg, ugyanis elég gyorsan váltott át az előbbi hangulatunkból a mostaniba, azonban még mindig jól esik. Felállunk és szorosan átöleljük egymást. Egészen közel állok hozzá, ugyanazt a levegőt szívjuk be és fújjuk ki. Teljesen megigézve nézek a szemébe, ő pedig egyre erősebben kezd el csókolni. Becsúsztatom a kezeim a pólója alá, ezzel azt sugallva, hogy készen állnék arra, ha tovább mennénk. Szeretem őt, és teljesen megbízok benne. Hiszen megmentette az anyukám és az én életem, gondoskodott arról, hogy egyik szellem se bántson, mindent megpróbált, hogy megmentse a menthetőt abból, hogy megöltem magam. Tizenhét évesen szűzen haltam meg - nem sok lány mondhatja el ezt magáról. És ameddig a gondolataim össze-vissza cikáznak, addig Tate már meztelen felsőtestével simul hozzám, és úgy csókolgat. Átadom magam a kellemes érzésnek, és kihasználom azt, amit kihasználhatok így, bennragadva örökre a Gyilkos Házba szellemként.
A szeretetet.

6 megjegyzés:

  1. Szia:)❤
    Eloszor is,hűha!
    Ez a resz is ugyanolyan fantasztikus lett,mint az elozoek.Komolyan nem ertem,hogy tud valaki ilyen jol irni?
    Kivancsian varom a kovetkezo reszt:)
    Masodszor is nagyon sajnalom hogy nem kommentelek,de nem igazan vagyok a szavak embere:D
    U.i: Engem ert a megtiszteltetes,miszerint en kommentelhettem elsonek*-* (bar amilyen bena vagyok biztos hogy mire elkuldom valaki beeloz :D)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszett a rész és nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat! Nem kell aggódj, te lettél az első kommentelő. Amúgy én is olyan szerencsétlen vagyok, szóval pacsi. :Dxx
      M.

      Törlés
  2. Drága Mira! :)
    Imádtam a részt! <3 Annyira imádom a stílusod és az egész lényed! :) Talán nem is tudod, hogy mennyire elképesztő vagy. ^^
    Már most várom a következő részt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszett a rész és köszönöm szépen a kedves szavakat! Sietek a következő résszel. :)xx
      M.

      Törlés
  3. Drága Miranda!
    Hmm, az elején, amikor még csak a mozgóképet láttam, kicsit megijedtem Tate arca láttán. Ez nem az a félelem volt, amit egy horrorfilm közben érez az ember, vagy akkor, amikor este sétál a sötétben és valaki egy ütemre lép vele a háta mögött, hanem inkább aggasztott. Aztán elolvastam a részt és megkönnyebbültem, hogy csak szomorú, nem pedig mérges. Nos, nem tudom, az anyukája miért akart hajnali kettőkor elköltözni, de érdekes lesz, az biztos, amikor megtudja, miért nem mehet el a lánya, és hogy ő ténylegesen a ház fogja. A szerelmeseink pedig ahw, megint cukik voltak :) Várom a folytatást!
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Hát, Tate elég hülye arcokat tud vágni. XDDD Tate és Violet pedig mindig cukik. <3 Sietek a folytatással! :)xx
      M.

      Törlés