Epilógus

Kedves olvasóim!

Sajnos nem tudok mit mondani, túlságosan zavaros ez az egész, és túl friss. Igazából ez az utolsó rész - az Epilógus, amit így, egy rendes szombati napon hozok. Kifogytam a szavakból - tényleg nem tudok mit írni. Nem mondok a blog végére semmit, mindenki gondolja olyannak, amilyennek tetszik, de egy biztos - ez a vég. Kimaradt jelenetek persze még fognak feltöltődni ugyanezt a nevet viselő oldalra, de az már nem lesz ugyanolyan. Legalábbis számomra biztosan nem. Ez az első történetem és blogom, amit valaha befejezek. Tizenegy hónapja hoztam létre, és csak a negyedik hónapban nyitottam meg. Sok-sok új és kedves embert ismertem meg általa, kaptam hideget-meleget és langyost is. Mindent feldolgoztam, és csak írtam tovább Nektek. Nektek, akik az én hű olvasóim vagytok, akik mindig kitartottatok mellettem. Köszönök mindent. Minden pipálást, minden megjegyzést, minden oldalmegjelenítést, a kedves szavakat, a bíztató mondatokat, egyszerűen mind nagyon sokat jelent nekem! Egy párat meg is könnyeztem, hogy őszinte legyek, annyira meghatónak és kedvesnek találtam. Hamarosan jövök egy írói utószóval, ami nem lesz ennyire zavaros, addig is, kellemes olvasást! Bárcsak mondhatnám, hogy találkozunk jövő héten, de nem mondhatom, ugyanis jövő szombaton már nem jön új rész. Köszönök mindent, valamint örülnék, ha hagynátok visszajelzész kommentben, igazán érdekel, hogy mit gondoltok a végről! :)xx

M.

Epilógus.

"LEHET, HOGY A SÖTÉT OLDALON MÉG EGYÜTT LEHETÜNK."

Elérkezett október harmincadika. Este a ház többi szellemével készülődünk a menekvésre. Egy éjjelre végre elhagyhatom a ház területét, és megkereshetem a szüleimet, akiket már nagyon hosszú ideje nem láttam. Azon gondolkodom, hogy vajon Tate is megy világot látni? Előjön a sötét pincéből? És ha elmegy, vajon hová viszi útja? Csak úgy, kóborolni fog a nagyvilágban? Megrázom a fejemet, így elzavarom a gondolataimat, majd amikor alkonyodni kezd, a kapuhoz állok. Kíváncsian lesem az utcát, ahol a boldog, önfeledett emberek különféle jelmezekben járkálnak. Egy csomó hófehér lepedőben rohangáló kissrácot látok, akiknek a szemüknél fel van hasítva a vékony anyag. Szellemnek öltöztek fel. Erőltetetten felnevetek, ugyanis fogalmuk sincs arról, hogy ha meghalsz, nem fehér köpeny leszel, hanem emberi testet öltő lélek. Hátat fordítok a kapunak, és még egyszer utoljára besompolygok apa dolgozószobájába, mert meg szeretnék találni a fiókjában a papírjai között egy képet, ami nagyon sokat jelent neki, anyunak pedig a kedvenc nyakláncáért túrnám fel a házat, amit még fiatalkorában a nagyitól kapott. Készen állok arra, hogy egész Los Angeles-t feltúrjam csak a szüleimért, és olyan tárgyakat vigyek nekik, amik sokat jelentenek nekik. Azonban amint odaérek az irodába, leesik az állam. Édesapám áll a szoba közepén. A döbbenettől mozdulni sem birok, és teljesen lefagyok. Egy pár másodperc után odaballag hozzám, én pedig amilyen szorosan csak tudom, átölelem. Megkeresett engem. Szeretnék sírni, de nem tudok, csak a szemem könnyezik. A szívem vadul kalimpál, alig kapok levegőt az izgatottságtól.

- Violet - suttogja apa a hajamba. Mélyen beszívom az illatát, majd kitör belőlem a bőgés, és apa sem tudja türtőztetni magát. Egymást átölelve sírunk, ameddig erőt nem veszek magamon, és arrébb  nem tolom magamtól, hogy láthassam az arcát:

- Hol van anya?

Nem válaszol, csak kisöpri a hajamat az arcomból, majd egy nagyot sóhajt:

- Bárcsak tudnám.

- Hogyhogy nem tudod? Hát nem te voltál vele utoljára? - csodálkozom.

- Nem emlékszem semmire sem - rázza a fejét apa. Erről meg is feledkeztem: neki nem volt senkije sem, aki segíthetett volna megtalálni önmagát, természetesen nem emlékszik a halálára. Lebiggyesztett szájjal figyelem az apukámat, akit már több, mint fél éve nem láttam. Tudom, hogy csak egy éjjelt tudok együtt lenni vele, de ezt ki szeretném használni. Tizenhét évig nem is tudtam, hogy mennyire sokat számít ő nekem, de most... Úgy érzem, mintha az egyik felem vesztettem volna el. Ez részben akkor is igaz volt, amikor Tate-től elbúcsúztam. Kíváncsi vagyok, vajon apa hogyan fogadja majd őt, miután elmesélem neki a halálom történetét.
Leülünk egymással szemben - ő a szokásos helyére, én oda, ahová általában a betegei szoktak. Úgy is érzem magam, mint egy pszichopata, ahogyan előadom neki az egész történetemet. Felvázolom, hogy miként settenkedett be hozzánk Tate mindig, csak hogy együtt lehessünk. Elmesélem neki a kapcsolatunk minden szálát, azt, hogy fekete rózsát adott nekem, hogy mindig elmondta, hogy szeret, majd utána elárultam apukámnak, hogy hogyan jöttem rá, mi is Tate igazából. Ezután következett a halálom története, aminek azt a verzióját mondtam el, amit én is tudtam először, csak később mesélem el az igazat, ahogyan az a valójában történt is. Úgy érzem magam, mintha egy hosszú kirándulásról értem volna haza, és most elmesélem a történteket. Apa egy szó nélkül, csendben hallgat, majd amikor a mondandóm végére értem, egy nagyot sóhajt.
- Mi a diagnózis? - kérdezem félve.
- Nos - vakarja meg bizonytalanul a homlokát. -, Tate egy seggfej, és én mondtam neked, hogy maradj távol tőle. Az időt visszaforgatni nem bírom, de ha megtalálom, lefejelem a kedvedért - löki meg viccelődve a térdem. Én is halványan elmosolyodom, miközben egy könnycsepp legördül az arcomon. Apa letörli, majd odaül mellém, és szorosan átölel.
- Mindig is csak arra vágytam, hogy szeressen valaki, hogy őszinte érzelmeket adjon nekem. És ez az egész most olyan zavaros. Mármint, minden vele kapcsolatos dolog annyira más lett. Az emlékek is már csak bizonytalan események. Úgy éreztem magam vele, mint egy ragyogó drágakő, de közben pedig elnyelt a sötétség - mire mindezt elmondom, a hangom már teljesen sírós lesz, és csak szaggatottan tudok levegőt venni. - Sajnálom apa... - Zokogok. Apu kissé eltol magától, majd kérdőn a szemembe néz:
- Mit?
- Azt, hogy olyan szemtelenül viselkedtem, és hogy annyira kizártalak titeket mindenből. Ellenséges voltam, ostoba, és...
- Violet... - Állít meg apa beszéd közben, majd kisimít egy idegesítő tincset az arcomból. - Anyukáddal együtt mindketten szeretünk. És bárhol is van ő most, biztos, hogy rád gondol. Mindannyian követünk el hibákat, de vannak dolgok, amiket nem lehet megbocsátani. Szerintem ez van anyukáddal is - sosem fogja túltenni magát azon, amit tettem vele. Megcsaltam, elhanyagoltam, ahogyan téged is. Szeretlek, Violet, hiszen az egyetlen lányom vagy, és téged is elveszítettelek. - Sírja nekem apa, és újra átöleljük egymást.
- Itt vagyok apa, nem veszítettél el.
Zokogok, és tudom, hogy még csak egy pár óra maradt az együttlétünkből, utána megint beállít a magány. Ezúttal mindkettőnk számára.


Hajnali négy óra után a napfelkelte már közel van, így kikísérem aput a kapuig, ahol nekem véget ér az utam. Utoljára még szorosan megöleljük egymást, apu pedig a fülembe súg:
- Találkozunk jövőre, kicsim.
- Megígéred, hogy megkeresed anyát? - kérdezem.
- Megígérem - mondja, majd megpuszilja a hajam, kimegy a kapun, és vissza sem nézve eltűnik az utcán.
Elment.

2 hónappal később

Karácsony van.
Moirával, a régi házvezetőnkkel díszítjük a karácsonyfát. Egy magas létrán állok, hogy el tudjam érni a fenyőfa tetejét a díszek miatt. Minden kelléket a pincében talált meg, és felhozta, hogy együtt ünnepelhessünk. Vele igazából elég jól összebarátkoztam az elmúlt két hónap során, jókat lehet vele beszélgetni, kedves és megértő személy. Éppen felkapcsolja a fényeket, mire az egész szoba pompázni kezd. Hangulatos az egész, meg minden, de azért más lenne, ha a családom is itt volna velünk. Egy igazságos világban talán így alakultak volna a dolgok, de kár szomorkodni érte; ez van. Moira észreveszi a lehangoltságom, ezért halkan dudorászni kezd, és az ismerős dallamot azonnal felismerem: anyukám is ezt énekelte nekem, amikor kicsi voltam, minden karácsonykor. Akaratlanul is a fülembe mászik a dal, mire én is halkan énekelgetni kezdem.
Az igazság az, hogy annyira lekötött a bánatom, hogy megfeledkeztem a szülinapomról is. December tizenöt - ez lenne az a bizonyos dátum, aminek az ünneplése kimaradt idén. Tizennyolc éves lettem lélekben, külsőre azonban örökké tizenhét vagyok. Azon a napon a szobámban az ágyon egy fekete rózsát találtam. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy kitől kaptam. Igazán jól esik, hogy eszébe jutottam.
Összemosolygunk Moirával, már éppen visszafordulnék, hogy rakogassam tovább a díszeket, azonban a házvezetőnő háta mögötti üvegajtón keresztül két alakot veszek észre, mire lehervad a mosolyom. Az egyik Hayden - a lány, akivel apa megcsalta anyát. A másik pedig Tate, aki rezzenéstelen tekintettel figyel. Vajon ők is jól összebarátkoztak? Fájdalom önti el a testemet, és el kell fordulnom, ugyanis erős késztetést érzek a sírásra. Nem tudom, hogy a féltékenység vagy maga a nyomott fájdalom miatt, de le kell sietnem a létráról, és a szobám felé vennem az irányt, ugyanis nagyon rosszul kezdem érezni magam. Moira azonnal átlátja a dolgokat (elég híresek lettünk Tate-tel a házban, nincs egy lélek sem, aki ne tudná a történetünket), mire fejcsóválva fordul a fiú irányába. Amint beérek a szobámba, becsapom mögöttem az ajtót, és az ágyam szélébe kapaszkodva próbálom lenyugtatni magam."Nyugi, Violet" - suttogom, de hasztalan. Kapkodva veszem a levegőt, és csukott szemmel koncentrálok a légzésemre. Nyikorgást hallok mögöttem, és hirtelen megfordulok. Fekete pontok veszik körbe a látóterem, és kell egy kis idő, amíg megszokom a halvány fényt.
Azzal találom szembe magam, aki megölt. Aki elvette az életem lehetőségét. Aki miatt elvesztettem a családom. Aki azonban mindig ott volt nekem, amikor kellett. Vegyes érzelmek gyűlnek össze bennem. Miért áll a színem elé egy évvel azután, hogy szakítottunk? Egyáltalán mit szeretne mondani? Összefonom a karomat, majd minden erőmet összeszedve a szemébe nézek. Pokolian fáj, de hosszasan figyeljük egymást, mire óvatosan közelebb lép hozzám, én pedig kissé visszahúzódom.
- Szia - köszönt. - Boldog Karácsonyt - teszi hozzá bizonytalanul. Megvonom a vállam, mivel nem tudom, hogy mi mást tehetnék:
- Neked is - válaszolom halkan.
- Violet... - próbál közeledni, de belevágok a szavába:
- Tate, ne.
- Csak szeretnék mondani valamit, és utána elmegyek - próbálkozik továbbra is.
- Nem kell - hárítom el mégegyszer.
- Hadd magyarázzam meg! - erőlködik.
- Semmi szükség...
- Violet, én megőrülök nélküled! - kiált fel félbeszakítva engem, mire kissé meghökkenek, és csendben hallgatom tovább. - Hát nem érted?! Amióta csak szakítottunk, nem tudok semmire sem figyelni! Te jársz a fejemben, egész nap, egész éjjel! Azon gondolkodom folyton, hogy mi lenne, ha másképp alakultak volna a dolgok, vajon hol lennénk most te meg én? Ha megmentettelek volna akkor, mit tettél volna? Mi lenne velünk? Elköltöztetek volna. Örökre rettegnél tőlem. Lehet, hogy azt hinnéd, hogy teljesen bekattantál, és megőrültél. Lehet, hogy a szüleid is ezt gondolták volna rólad. Pszichéként kezeltek volna. Életed végéig rettegésben éltél volna ez miatt. Láttam az arckifejezésedet, hogy mennyire kibuktál, miután megtudtad az igazságot. Amikor felhánytattalak, akkor még nem gondolkodtam el ezeken, de utána igen. Ezért... Szóval igen. Ezért öltelek meg. Mert nekem nincs élet nélküled - mondja kertelés nélkül. Pislogás nélkül meredek rá. Kezeim izzadnak, görcsben áll a gyomrom. Kissé tátott szájjal figyelem őt, és elgondolkodom a dolgokon. Részben igaza is van - de mégis mennyire? Megbocsáthatok neki? Mit kellene tennem?
- Csak azt szeretném tudni - nyeli el a könnyeit. - Hogy valaha, valahogy megbocsáthatsz -e még nekem?
Nem tudok mit mondani. Kiszáradt a szám, de nincs erőm a torkom sem megköszörülni. Itt most vagy lezárom, vagy újranyitom a kapcsolatunkat. Odalépek mellé, és megsimítotam az arcát, mire halványan elmosolyodik.
- Szeretlek - suttogom. Ez igaz - szeretem. Sosem mondanám ki, ha nem lenne valós, átérzem a szónak a súlyát, nem dobálózom vele össze-vissza. Nem válaszoltam a kérdésére, ezért kíváncsian és közben félve tekint rám. Mivel szótlanul állok előtte, ezért mégegyszer megkérdezi:
- Megbocsátasz?
Lázasan gondolkodom. A fejem sípolni kezd, és magam is izgatott vagyok. Két választási lehetőségem van. Lehet, hogy egyik sem megfelelő felelet. Hatalmasat sóhajtok, hogy kissé oldjam a bennem lévő feszültséget, majd felkészülök a válaszomra, amit Tate mélybarna szemeibe nézve fogok kimondani.
Bárcsak örökké tartana ez a pillanat!

Vége