00. Feet don't fail me now

Sziasztok!

Elhatározásom szerint ma nyitottam meg a blogot. Legalább három hónapja húzom már, de kész lett a design, és itt is a prológus. Ahogyan egyesek (remélem) felismertétek a fejlécen szereplő gyönyörű lányt, ez egy AHS fanfiction, méghozzá a Murder House évadból. Természetesen alakítok át a történeten, csak az alap egyezik majd meg a sorozatéval, a többi már az én elmém szüleménye (bár ilyen apró betűkkel hozzátenném, hogy eredetileg a sorozatot szerettem volna bloggá adaptálni). Iratkozzatok fel, pipáljatok, írjatok egy megjegyzést, egy szóval: tevékenykedjetek. Remélem tetszik nektek a prológus! Kellemes olvasást!

M.

00. Feet don't fail me now.

"NEM ÁLLHATOK MEG AKKOR, AMIKOR A LEGNAGYOBB CSAPÁS ÉR. LÁBAIM, NE HAGYJATOK MOST CSERBEN, LÉPJÉTEK ÁT A FÁJDALOM KÜSZÖBÉT."

- Ezt ugye ti sem gondoljátok komolyan? - nevetek fel enyhén hisztérikusan. Anya idegesen babrálja a körmeit, apa pedig a távolba mered. Mindketten csöndben vannak, halálos, fagyos csöndben. Egy ideig tűröm a némaságukat, majd a fejemet csóválva sóhajtozni kezdek. Idegességemben és tehetetlenségemben felállok, és az ajtófélfához támaszkodva megfordulok, majd összeszedem a mondanivalómat. A kezeim izzadnak, forrónak érzem őket, a fejem zúgni kezd. Anya bizonytalanul néz rám, megpróbál leolvasni valamit az arcomról, de én pókerarccal meredek magam elé. Erre azonban semmi szükség nincs, a viselkedésem már úgyis elárulta, hogy mérges és zavarodott vagyok. Apára nézek, de ő még mindig gondolkodik magában. Ez lenne az én háromtagú családom - mindannyian egyformák vagyunk, csak más módon. Megköszörülöm a torkom, mert nem tudok mit kezdeni magammal. Félbeszakítom a kínos csendet, miközben a szívem hevesen dobog:

- Miért is döntötök úgy, hogy miután mindent elrontottatok, ami lehetséges,  újra egy fedél alá szeretnétek kerülni, ráadásul kihagyva engem a döntésetekből?

- Violet... - Szólal meg apa. Hangja rekedtes, tekintete pedig szomorúságot sugall. Legszívesebben elsírnám magam, de nem mutatkozhatok gyengének egy olyan szituációban, ahol nem én vagyok a sebesült, inkább küszködök az érzelmeimmel.

- Tudod, hogy mennyi mindenen mentünk keresztül... És mi szeretnénk kijavítani azokat a hibákat, amiket elkövettünk...

Látszik rajta, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Pszichiáterként dolgozik egy apró irodában, az embereknek két perc alatt tud segíteni a gondjukon, de amikor a saját családjáról van szó, teljesen kicsúszik az irányítás a kezei közül. Anya továbbra sem szólal meg - vagy csak gyűjti rá az erőt. Soha nem volt valami szóbajnok, ő inkább a tettekre épít, mint a mondatokra. Megcsóválom a fejem, merthogy ez így rohadtul nem jó, és nem is fejeződhet be úgy.

- Hibák? Ezek nem hibák! Hiba az, ha elhanyagolod a feleséged, miután meghalt a kisbabája, nem mellesleg a lányod testvére, valamint a te babád! De amit te tettél, azt bűnnek nevezik! Megcsaltad anyát egy csitrivel, aki...

- Violet, elég lesz! - kiált rám anya. Kissé megdöbbenek, ugyanis nem szokott túl gyakran indulatos lenni. Feszülten dörzsöli a tenyerét, és könnyezni kezd a szeme. Gyűlölöm, ha anyát sírni látom, egyszerűen olyankor bennem is megtörik valami. Bőgni szeretnék, de összeszorítom a fogaim, és megpróbálok lehiggadni. Leülök, de nem tudok lecsillapodni, sok bennem a felesleges energia, amivel nem tudok mit kezdeni, legszívesebben leborítanék mindent az asztalról. - Mindannyian tudjuk, hogy mi történt a családunkkal, miután bekövetkezett az általad szóba hozott tragédia, és bármit is tettünk azután, az csak rossz lehetett. De újra szeretnénk kezdeni ezt az egészet. Los Angelesben...

- Mi?! - nyitom tágra a szemeimet. Ezt nem gondolhatják komolyan! A kontinens másik részére költözni? Újrakezdeni az egészet? Anya túlságosan naiv - ezt szűröm le a helyzetből. Azt hiszi, hogy valaha is lehetünk már egy olyan család, mint a többi?  Nevetséges gondolat, hiszen sosem voltunk normálisak, legalábbis amióta betöltöttem a tizenkettedik életévemet, azóta biztos nem!

Amint bekerültem a gimnáziumba, tagja lettem az őrületnek, ami körülvett: mindenhol focistapólóban rohangáló srácok, miniszoknyában és bőrtopban rohangáló lányok, homoszexuálisak, meg a "nevétsemtudom" arcok. Nem tudtam beilleszkedni, és a mai napig sem tudok. Nem az a legnagyobb gond, ha összeveszel a legjobb barátnőddel, hanem az, ha még nincs is kivel összeveszned. Egyedül vagyok. Az órákon magam ülök, hála az egyszemélyes padoknak, az ebédszünetben azonban már társadalom vesz körül, így nem ülhetek le bárhová, főleg nem az ebédlőben. Van az egyik sarokban egy apró asztal, mindig ott fogyasztom az ételemet, mert nem zavar engem senki, és én se csapódok senkihez sem. Általában a folyosón sétálgatok, Miraht hallgatva, az én saját szentimentális hangulatomban. A többi diák nem foglalkozik velem. Nem látják a vágásokat a karomon. Nem láthatják. Általában mindig hosszú ujjú pólókat viselek, vagy karmelegítőt. A vagdosás nem tartozik rájuk, nem tartozik senkire, ez az én egyéni gondom. A szüleim sem vették még észre, de amilyen önzők és amennyire nem törődnek velem, nem is fogják megtudni.

- Tudjátok mit? - állok fel újra az asztaltól, a szüleim pedig meglepődötten néznek fel rám.

- Jöjjetek össze újra. Vegyetek egy új házat az ország másik végén. Szökjetek el Bostonból. De azt nem veszitek észre, hogy nem a várostól kell meneküljetek. A baj veletek van. Nem tudtok egymás mellett élni. Még jobban tönkreteszitek azt, ami már rég kész van. Nem mintha érdekelne titeket a véleményem, de már csak azért is elmondom. Itt van. Tudom, hogy már meghoztátok a döntést, és az én beleszólásom már semmit sem ér. De rendben, benne vagyok. Költözzünk Los Angelesbe, vegyünk valami szar házat, és éljünk úgy, mint ha normálisak lennénk.

Ámen.

                 3 hónappal később

Ahogyan tervezték, úgyis lett. Három hónap alatt huszonegy házat néztünk meg, azok közül húszra azt mondtam, hogy semmiképp sem. A szüleim kárpótlásként azért, amiért belerángatnak ebbe, megengedték, hogy én válasszak házat, egy bizonyos kereten belül. Nem mondanám, hogy megbékéltem a helyzettel, de azért elfogadtam az ajánlatukat. Végül egy igazán nagy ház tetszett meg, az ára azonban siralmasan alacsonyabb volt, mint amennyit valóban érne. Az ingatlanügynökünk, Marcy szerint ez azért van, mert a háznak tragikus múltja van, a szomszédos lakások pedig csak Gyilkos házként emlegetik. Imádom az urban legendákat, így azonnal szimpatizáltam a jövendőbeli otthonunkkal.
Az autónk hátsó ülésén ülök, és hallgatom a szüleim sablonos beszélgetését, ami lényegében abból áll, hogy "más a fény", "szép időnk van ma", "Violet, nem vagy éhes? Megállhatnánk a Burger Kingnél." Látszik, hogy kínos nekik ez az egész szituáció, még túl friss az élmény, hogy újra egy család legyünk a szomorkás és lehangoló korszakunk után, amit átvészeltünk valahogy, legalábbis egyelőre. A zenelejátszómon, amin eddig hallgattam a zenét, elfogynak a dalok, ezért a fejemet csóválva kihúzom a fülemből a fülhallgatókat.

- Köszöntelek a civilizációban, Vi! - viccelődik apa. Ironikusan nevetni kezdek, mert nincs erőm semmi szarkasztikus beszólást kitalálni. A hosszú út miatt fáj a fejem, és a fülem is csöng, mert túl hangosan hallgattam a zenét, hogy elnyomja az autómotor zúgását. A szemem sarkából látom, hogy apa megfogja anya kezét, aki viszont ezt nem engedi meg, így kihúzza a szorításából. Szomorúan pislogok ki az ablakon. Magamban már eldöntöttem, hogy megpróbálom újrakezdeni az életemet. Ha a szüleim túl tudják magukat tenni ezeken, akkor valószínűleg nekem is mehet. Azonban mivel nagyon is jól ismerem magam, tudom, hogy mégsem fogok beilleszkedni, hiszen mindig is kilógtam a sorból, nekem aztán már mindegy, hogy a kontinens melyik részében kell újrakezdenem.
Mi lesz tovább?

Két óra múlva rájövök a válaszra, amikor már az új szobámban pakolok be a szekrénybe, és meghallom apa és anya veszekedését. Nem vagyok jövőbelátó, de azért nem volt túl nehéz kitalálni, hogy egészen pontosan mi lesz. Lefekszem az ágyamra a zenelejátszómmal, és maximumra tekerem a zenét. Találomra kikotrom az egyik könyvem a még bepakolt dobozból, és egy random helyen kinyitva olvasni kezdem. Nem akarom hallani, hogy most mi a szüleim problémája. Csak félszavakat sikerül elkapnom: idióta, én hősöm, szeretlek, fájt, ez a ház. Igazából arra tippeltem, hogy most két-három napig nyugalomban éldegélünk, meglesznek egymás mellett, de nem. Óriási törést-zúzást hallok, ezért lemegyek megnézni, hogyan töri szét anya apa fején az új kanapénkat. Amikor leérek, már csak ajtó csapkodást hallok, és rendetlenséget a nappalinkban. Ezek szerint tényleg dobálóztak tárgyakkal. Tehetetlenül megcsóválom a fejem, és visszamegyek, fel az emeletre. Belépek a fürdőszobám ajtaján, és rögtön a mosdó alatti kis szekrénybe nyúlok a borotvapengéért. Elég volt ebből. Lehet, hogy őrültség, amit csinálok. Ezer százalék, hogy szánalmas is, de úgy érzem, hogy csak így tudom kiönteni magamból a felesleges fájdalmat, egy fajta megkönnyebbülést tudok érezni. A mellkasomban erős tehert érzek, legszívesebben lefeküdnék a padlóra zokogni elkeseredettségemben. Mikor lehetek végre igazán, őszintén boldog? Mikor lesz végre minden olyan, mint régen, még mielőtt anya elvesztette volna a babát, apa pedig nem lett volna hűtlen? Meg szeretném találni a helyem az új iskolámban, muszáj lesz, legalább egy dolognak működnie kell az életemben, hogy utána a Harvardon tanulhassak tovább, ugyanis a jegyekkel, a tudással sosem volt gondom, mindig ötösöket hoztam haza az iskolából. Valamiért azonban mégsem voltam a tanárok kedvence - talán a folytonos hallgatásom miatt. Csak akkor feleltem, ha kérdeztek, amúgy észrevétlenül ültem az órák alatt. Szeretnék végre boldog lenni, de egyedül nem megy.
Mikor lesz vége ennek az egésznek?