01. It's like I told you, my honey

Sziasztok!

Úristen! Picivel több, mint egy hete jelent meg a prológus, és elképesztő, hogy mennyi pozitív visszajelzést kaptam! 14 feliratkozó, 12 pipa és 7 megjegyzés! Köszönöm szépen mindenkinek, aki hagyott nyomot maga után, elképesztően hálás vagyok! Meghoztam az új részt, ami remélem tetszeni fog nektek. Próbáltam minél hosszabbat írni, remélem sikerült a megfelelő hosszúságot eltalálnom. Pipáljatok, írjatok megjegyzést, valamint iratkozzatok fel. :)

P.S. Aki szeretne, az csatlakozhat a FB CSOPORTBA, ahol elsőnek kaphatjátok meg a híreket a blogról. :)

M.

01. It's like I told you, my honey.

"AMIKOR MONDOK VALAMIT, BÁRMENNYIRE IS FÁJ AZ NEKED, NE ÉRTSD FÉLRE: ÉN AZT ÚGY GONDOLOM."

Nem vagyok valami gyenge típus, általában mindennel megbirkózom, de azért valamikor én is megtörök, és ez így van rendjén. Senki sem tud mindig erős maradni, vannak olyan idők is, amikor egyszerűen egy kiadós sírás a legjobb módszer arra, hogy jobban legyünk. A tükörbe nézek, és egy szomorú, bociszemű lány bámul vissza rám. Az alsó ajkamba harapok, és elfordítom a tekintetem a tükörképemről. Miért nem jön össze mostanában semmi sem?  Félelem önti el a testemet. A jövőtől rettegek, hogy vajon mit hoz? Tizennégy éves koromban változtam át a szomorkás lánnyá, akit addig mindig elítéltem. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen mélyre tudok süllyedni, hogy kárt tegyek magamban, de a gondolataim mélyén azt mondogatom, hogy nekem már minden mindegy. A többi velem egyidős ügyet sem vet rám, azt hiszik, hogy erőltetett depressziós vagyok. Utálom ezt a szót - én nem depressziós vagyok, inkább egy fekete bárány - mindig, mindenhonnan kilógok.
Megcsóválom a fejem. Ez egy rohadt világ. Soha semmi sem jó. Nem lehet boldogságot találni - mindig minden elmúlik, és ezt azok tudják igazán, akik a boldogságnak kevés oldalát ismerik. Amióta csak az eszemet tudom, a családom nem volt olyan, mint a többi. Anya és apa igazából soha nem voltak tökéletes páros - jópofizni azonban nagyon jól tudnak. Mindkettejüktől a pókerarcomat örököltem, tökéletesen el tudom rejteni az érzéseim. Nem is ismernek engem - a legbelső érzéseimet nem ismerik. Egy idegen vagyok számukra. Legjobb barátnőm is csak addig volt, ameddig el nem kezdtem a gimnáziumot, utána már magamra maradtam. Nem volt kire számítsak, még a szüleimre sem. Apa abban az időben nagyon elfoglalt volt, tömegestül jártak hozzá a páciensek, anya pedig karitatív munkában vett részt, így alig volt otthon. Nehéz sorsom volt akkoriban, talán még ennél is rosszabb - eleve még csak megszeppent tizenéves voltam, aki a kamaszkora közepén találta magát.
Még eltöltök a fürdőszobában egy pár percet, bámulom magam a tükörben, majd nagyot sóhajtva megfordulok, és kisomfordálok az ajtón.

Mielőtt belépnék a szobámba, halk sírás üti meg a fülemet. Összeszorítom a fogaimat, és megváltoztatom az irányt a szüleim szobája felé. Anya a szoba közepén elhelyezett ágyon ül, és amint meglátja, hogy beléptem, elkezdi törölgetni a szemeit, hogy ne látsszon az, hogy sírt. Utálom ezt az érzést, és valamiért elkezd mardosni a bűntudat. Szótlanul odaülök mellé, és átölelem. Akármennyire is mérges vagyok rá, nem fordíthatok hátat neki. Nem tudom elviselni azt a látszatot, hogy össze van törve.

- Violet... - suttogja halkan, fájdalmasan. Megszorítom a kezét, éreztetve azt, hogy mellette állok.

- Hol rontottuk el? Mivel érdemeltük ezt ki? - tör ki hatalmas zokogásban. Kifejezéstelen arccal nézem, és ráhajtom a fejem a vállára. Kissé felszisszenek, amikor a zsebkendőjét a szoba másik végébe vágja, majd tenyerébe temeti az arcát.

- Hol van most az a seggfej? - kérdezem. A kezemet az ölemben pihentetem. Anya halványan elmosolyodva néz rám, de tekintete szomorúságról árulkodik.

- Ne beszélj így róla, még mindig az apád - oktat, azonban én csak a szemeimet forgatom.
- Lement a dolgozószobájába. Holnapra már van egy betege, ezért átolvassa a pszichiátriai könyveit. Ismered már őt, felkészülős fajta - letöröli a könnyeit.

- Most miért vesztetek össze? - kérdezem elfojtott, idegen hangon, még engem is meglep. Már régóta nem beszéltem ennyire nyitottan anyával, ami ténylegesen bebizonyítsa azt, hogy az ez az év mennyire elválasztott minket. Sokan azt mondják, hogy majd az idő megold mindent - kijavítanám arra, hogy az idő csak eldönti, hogy mi legyen a dolgokkal, nem old meg semit sem.

- Semmin. Nem fontos - legyint, majd feláll, és kifelé tart a szobából. Egyedül maradok az ágyon, de anya az ajtóból még hátrafordul:

- Nem szeretnélek ilyesmikkel terhelni. Elég gondod van a mi nyavalygásunkon kívül is. Megoldjuk - mondja hezitálva, és lesütött szemmel a padlóra néz, majd újra rám. - Megoldjuk.

Hát jó.

Megoldjuk.

Fél óráig a gondolataimba merülve ücsörgök a szüleim ágyán, majd elhatározom, hogy ideje lesz apát is kivizsgálni. A dolgozószobája felé veszem az irányt, szerintem még mindig a pszichiátriai könyveiben merül el. Az iskolában kitűnő tanuló volt elejétől a végéig, elérte az álmát, segíthet az embereknek megoldani a gondjaikat. A régi házunk Bostonban nem volt ilyen hatalmas, ezért apának volt irodája, s ott dolgozott. Az új otthonunkban már vannak felesleges szobák, mint például a zeneszoba, ami elvileg anyué, mert máskor csellista volt, de szerintem erre semmi szükség, ugyanis a hangszer már legalább tizenöt éve érintetlenül fekszik a tokjában. Apa irodája legalább hasznos, nem kell elhagyni a házat, és több időt lehet itthon. Az egyetlen bökkenő az, hogy naponta számtalan beteg fog közlekedni a házunkban.

Bekopogok az iroda ajtaján, és meg sem várva a választ, benyitok. Apa a karosszékében ül, és valami papírokat nézeget.

- Vi... - néz rám mosolyogva. Csak ő hív engem ezen az idétlen becenéven - amikor kisebb voltam, folyton duzzogtam miatta, azonban most már csak elengedem a fülem mellett, ha így szólít. Nem mosolygok vissza, ahhoz túlságosan mérges vagyok rá. Megcsóválja a fejét, majd felém nyújtja az egyik papírt:

- Ezt nézd. Három páciens holnapra, pedig még csak az első munkanapom.

Sebesen átolvasom apa gyöngybetűivel írt neveit. Vannak köztük ismerősen hangzóak, talán valami régebbi páciensek, de nem mernék rá fogadni.

- Russel Martin? - kérdezem hangosan. - Ő nem véletlenül az a szakállas pasas, akit még tavaly nyáron kezeltél?

- De, ő az - erősíti meg apa. Elveszi tőlem a papírt, az asztalra helyezi, majd közelebb hív magához. Rábök az egyik névre.

- Ezt nézd. A fiú csak tizennyolc éves. Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mi lehet a problémája. Talán titokban egy bérgyilkos - mondja, majd viccelődve meglök. Halványan elmosolyodom, és megigazítom a pulóverem ujját, ami kissé lecsúszott. Apa megsimogatja a hajamat, és kinyitja az asztalán lévő könyvet. Hátat fordítva kiballagok a szobából.

Este nem tudok aludni. Úgy érzem, hogy annyira ki van száradva a torkom, lassan már nemhogy beszélni, de megszólalni se tudok. Nem megyek ki vizet inni, ahhoz túlságosan álmos vagyok. Melegem van, ezért kitakarom magam, de akkor meg kiráz a hideg. Forgolódok egész éjjel. Úgy érzem, hogy mindjárt reggel lesz, de a digitális órámra nézve látom, hogy még csak fél egy van. Fogva tart az álom. Látom anyát, ahogyan sírva ringatja a halott kisbabáját, ahogyan apa távolról nézi, és magamat, ahogyan keresztbe font karral bámulom hol egyiküket, hogy a másikukat. Hirtelen bevillan elébem egy kép, de amint meglátom, el is felejtem azt. Elég ijesztő volt azonban ahhoz, hogy megrázkódjak, és olyan érzésem legyek, mintha lehullanék egy szakadékba. Miért is villant be ez a kép? Hiszen a családomról álmodtam. Megint kiráz a hideg, ezért a takarómba burkolózom. Valami nincs rendben. Felkelek, és kibotorkálok a folyosóig. Égve maradt a lámpa, biztos ez zavart egész éjjel. Az ágyba visszamenet az asztalra nyúlok a zenelejátszómért, majd a fülhallgatót bedugom a fülembe, és halk megpróbálok elaludni.

Másnap természetesen elérkezett a legnagyobb rémálmom. Az iskola. A legtöbb gyerek utálja a sulit, mert ugye a tanulás elveszi az időnk nagy részét, és mert be kell járni ötször hetente. Örülhetnek, ha ennyi a gondjuk. Az én problémám más, hiszen ma van a legelső napom a Westfield Gimnáziumban. Amint beléptem az iskola bejáratán, már éreztem, hogy ide sem fogok tudni beilleszkedni. Egyáltalán mit is takar ez a szó? Amikor beértem a tanterembe, rögtön hét ember súgott össze. Az utolsó padban volt csak hely, ezért oda kellett leülnöm. Természetesen kétszemélyes padok vannak, de a sors azért enyhített az engem érő csapáson: nincs padtársam, ezért dupla annyi helyet elfoglalhatok, mint a többiek. Az órán oda tudok figyelni, mivel a leghátsó sorban ülök, így nem kell frusztrálva éreznem magam  amiatt, hogy a többiek bámulnak, bár akadnak olyan leleményes diákok is, akik egyszerűen hátrafordulnak. A szünetek már húzósabbak: megint egyedül vagyok.
Mielőtt ideköltöztünk volna, rászoktam a cigarettára. Már nem is köhögök a füsttől, megszoktam. Általában aputól szoktam lopni két-három szálat. Az emberek nem sokat adtak arra, hogy átmentem a folyosón az égő cigarettával az ujjaim között, sőt, egyenesen leszarták. A régi sulimban kicsaptak volna ezért, azonban én vállaltam a következményeket. Az iskola szabályai közt az is ott van, hogy tilos nyilvános helyeken dohányozni, de igazából leszarják ezeket, csak a látszat miatt áll fenn, ahogyan minden más is. Egész nap egy szót sem szóltam senkihez,  de azt nem kerülhettem el, hogy hozzám se szóljon senki. Először is, be kellett mutatkoznom az osztály előtt. Nem mondanám, hogy túl bőbeszédű voltam, tíz másodperc alatt lerendeztek és leültettek a helyemre. Néhányan odasúgtak nekem egy "nebántsvirágot", a többiek pedig papírfecnikkel dobáltak, de nem érdekelt. Csak azt vártam, hogy hadd jöhessek már haza, elkészíthessem a házim és menjek már aludni.

Amint otthon vagyok a hosszú nap után, ledobom a táskám a bejárati ajtó mellé, és a konyha felé veszem az irányt. Anyu ül az asztalnál, szemben vele pedig apa. Mindketten indiai ételt esznek, érkezésemre pedig mosolyogva összenéznek.

- Violet... Mosolyodj már el egy picit, és ülj le mellénk enni! - hív anya, majd a mellette lévő szék felé bök a fejével. Keserűen elmosolyodom. Mi ez a változatos hangulat náluk? Tegnap még egymás szemét kaparták volna ki, ma meg békésen együtt esznek. Mi történt itt?

- Nem, köszönöm, nem vagyok éhes - utasítom el a vacsorát, majd felcsörtetek a szobámba.

Mi történik?

Öt óra felé letipegek a lépcsőn. Apa állítólag ezt az időpontot beszélte meg a tinédzser betegével. Tate Langdon - ez a neve, legalábbis a papíron ezt láttam. Eléggé felcsigázta a kíváncsiságomat, hogy mégis milyen szinten nem tud kezdeni magával semmit, hogy már ilyen fiatalon egy pszichiáterhez kell járnia. Apa dolgozószobájának az ajtajához lopakodok, majd óvatosan benézek az üvegen keresztül. Az első, akit meglátok, az édesapám. A kezében a jegyzetelőkönyvecskéjét tartja, amibe sebesen firkál, szemben vele pedig egy szőke, borzas hajú fiú ül. Első pillantásra nem nézném többnek tizenhatnál, de amikor jobban szemügyre veszem, igazából elég érettnek tűnik ahhoz, hogy tizennyolc éves legyen. Törökülésben ül a fotelben, kezei össze vannak kulcsolva. Arca porcelánfehér, szemei mélybarnák.

- Tehát Tate, mit érzel abban a pillanatban, amikor a fejükhöz emeled a pisztolyt? Vagy amikor meghúzod a ravaszt? - kérdezi apa, majd megvakarja a fejét a ceruzával. Tate a földet méricskélve elgondolkodik. Hogy mi? Ugye nem egy rablógyilkosról van szó? Idegesen toporgok az ajtónál, egyre jobban érdekel a története.

- Azt hiszem, hogy nem érzek semmit. Ürességet, legfeljebb. Tudja, nem nehéz olyanokat ölni, akiket utálok. Nekik fogalmuk sincs arról, hogy ők mennyiszer öltek meg engem belülről.

Nem, ő nem lehet pszichopata. Nem ölt meg igazi embereket. Ez csak egy illúzió lehet.

- És mikor jelentkeztek ezek az illúziók először?

Bingó.

- Két éve. Lehet, hogy kevesebb, már nem is igazán emlékszem. A lényeg a lényeg - mindennap szembe kell szállnom azzal a tudattal, hogy egy gyilkos vagyok. Ez mind csak az elmém szüleménye, de közben olyan valóságos - rázza meg a fejét a fiú, mintha attól elrepülnének a gondolatai. Hirtelen az ajtó mögé bújok. Tate felém nézett, és szerintem meglátott, ez azonban nem fékez abban, hogy ne leselkedjek még, a kíváncsiság egyre előrébb hajt.

- Mesélj magadról, Tate. Bármit. Mit szeretsz, mit utálsz, ilyen alapdolgokat - ajánlja fel apa. A szőke fiú kényelmetlenül fészkelődni kezd - valószínűleg nem tudja, hogy mit mondjon. Vagy amit mondana, az megerősítené azt, hogy egy pszichopata?

- Bírom a Nirvana-t - kezdi lassan. - Kurt Cobain nagy kedvencem. Imádom az esőt, bár azt mostanában nem nagyon láthattam - egy ideig elgondolkodik, majd hozzáteszi:
- Utálom az anyámat. Nem törődik velem, elhanyagol. Azt hiszi, hogy egy összezavarodott kisfiú vagyok, miközben azt nem fogja fel, hogy tönkretette az életemet az édesapámmal együtt. Tízéves koromban hagyta el a családunkat - azóta sem hallottam róla semmit.

- Egyke vagy? - vonja fel apa a szemöldökét. Tate szája egy másodperc töredékéig tátva marad, majd bizonytalanul válaszol:

- Igen, egyke.

Apa sóhajt, majd írni kezd a kezében tartott papírra, a fiú eközben feszengve ül vele szemben. Valamiért bűntudatom van, merthogy Tate gondjai nem tartoznak rám. Mielőtt még eliszkolhatnék, a beszélgetésük folytatódik, és bármennyire is mardos a lelkem, ott maradok.

- És most, jelen pillanatban mit érzel? - szegezi neki apa a kérdést.

- Kíváncsi vagyok - mosolyog Tate -, mert láttam valakit - mondja, majd óvatosan felém pillant, nekem meg ezerrel kezd el kalapálni a szívem.

Fél óra múlva már mindketten a szobám padlóján ülünk, Special Death szól zeneként a háttérben. Miután befejezték az apával való beszélgetést, a folyosón lekaptam és felhívtam a szobámba. Nem akadékoskodott túl sokat - kicsit meg is ijedtem, mert lehet, hogy egy perverz alak. Egyszerűen nagyon kíváncsivá tett, és meg szeretném ismerni.

- Problémás tinédzser vagy? - szegezem neki a kérdést. Felvont szemöldökkel néz rám.
- Bocsi, ez kicsit úgy hangzott, mint ha apa lennék - kérek elnézést. Mekkora hülye és meggondolatlan voltam, de nem tudok ellenállni, ahhoz túlságosan is izgatott vagyok - és részben félek is.

Feltűri a pulóverének az ujját a karjánál, amin apró, alig látható hegek vannak.

- Ezt akkor csináltam, amikor az apám elhagyott. Azt hiszem, hogy tízéves voltam.

Példáját követve én is ugyanígy csinálok:

- Tegnapi. Ma volt az első napom az új iskolámban. Szar - nyomom meg erőteljesen a káromkodást.

- Westfield? - kérdez vissza együttérzően. Bólogatni kezdek, mire szomorúan megcsóválja a fejét:

- A legrosszabb iskola, amiről hallottam. Kidobtak onnan.

Egy ideig csendben ülünk egymás mellett, mindketten a saját gondolatainkba burkolózva. Általában be tudom fogni a szám, de most úgy érzem, hogy egy vadidegennel halkan, egy hangot sem kiejtve ülni egymással szemben még nagylelkűséggel sem nevezhető társalgásnak.

- Nem történne velem mindez, ha apa nem lett volna hűtlen anyához.

Amint kimondtam, megbánom, de Tate kíváncsi tekintettel mered rám, ezzel arra biztat, hogy folytassam, amit elkezdtem, és nem is tehetek mást, be kell fejeznem a mondanivalómat:

- Az anyukám nemrég elvesztette a kisbabáját. Hét hónapos volt, és meg kellett tartanunk ezt a borzongató temetést is. Láttál már valaha is egy babakoporsót? Rémes volt. Utálok itt lenni, sőt, mindent és mindenkit utálok. Elegem van a hülye dizájnér cuccos lófaszukból. Miért nem tudnak normálisan felöltözni? Segget kivillantani kötelező. Rájuk nézek, és máris kedvem van lenyelni két maréknyi tablettát - ömlenek ki belőlem a szavak. Sok minden felgyülemlett bennem az utobbó pár napban, és ezt most mind ki szerettem volna mondani, de elég kétségbeesetten és zavarosan sikerült. Tate közben feláll, majd az íróasztalom fölött lévő táblára két szót ír fel: fájdalom, elhagyatottság. Tágra nyílt szemekkel nézem, ahogy visszaül velem szembe, majd a karomat két keze közé veszi. A pólóm még mindig fel van tűrve, a vágásaim tisztán látszanak. Megsimítja őket.

- Sajnálom - sziszegi halkan. Egy pillanatra elfelejtem becsukni a számat, de feltűnés nélkül megpróbálom kivenni a karom a kezei közül. Nem visszautasítani szeretném, de kicsit feszengve érzem magam. Felállok, a zenelejátszómat a kezembe veszem, majd a dal felénél kikapcsolom. Leülök az ágyamra, már kicsit magamhoz tértem a döbbentségtől.

- Szeretnél Morissey-t hallgatni? - kérdezem mosolyogva. - Szerintem überkúl. Mindent és mindenkit utál, tehát passzol a hangulathoz - nevetek fel enyhén szólva idegesen. Tate visszamosolyog, majd a lejátszóra bök:

- Van rajta Kurt Cobain is? - kérdezi. Már éppen engedném a Heart Shaped Box-ot, amikor lépteket hallok a lépcső felől.

- Apa nem tudhatja meg, hogy felhívtalak a szobámba - suttogom. Tate óvatosan bólint, azonban még mielőtt újra megszólalhatnék, apa már belép a szobába. Riadtan nézek fel, apu pedig csodálkozva és idegesen beszél:

- Tate, mit keresel itt?

- Felhívtam beszélgetni - magyarázkodom értetlenül, védelembe véve Tate-et, magamra vállalva a "rosszkislány" szerepét.  A tenyerem máris izzadni kezd.

- Sajnálom, Tate, de nem lehetsz itt, és szerintem ezt te is tudod, kérlek, menj el - mutat hadarva a nyitva maradt ajtó felé. Tate kelletlenül kimegy, de az ajtóból visszafordulva rám néz, majd odahajol apához, és odasuttog valamit. Én lehajtom a fejem, és hallgatom apu szidását, hogy elég az, hogy ő beszélget a betegeivel, nekem nem kell őket egyenként felhívnom második fordulóra.

Miután befejezi rövid monológját, kimegy a szobámból, én pedig dühösen felállok és a tábla felé veszem az irányt, majd a krétával áthúzom a két szót, amit Tate felírt.

Szakítsátok el tőlem az egyetlen embert, akivel tudok normálisan beszélgetni.