03. Sometimes love is not enough

Hello, my darlings!

A prológus megjelenése óta már 34-en lettünk - te jóságos ég! Nagyon szépen köszönöm nektek a pozitív visszajelzéseket, meg úgy általában mindent! Elképesztően jól esnek a kommentek, amiket a Facebook nevezetű közösségi oldalon kapok, meg a csoportban is gyülekezünk (katt), aminek szintén nagyon örülök. Tehát pontosan egy hete volt a legutóbbi rész, és én ezt ma hoztam nektek, de előtte azonban még van egy pár újdonság, amit meg szeretnék osztani veletek. :) Tehát: az Információk oldalra kikerült a blog hivatalos trailer-je, amit jómagam csináltam (előre is elnézést kérek néhány gif rossz minősége miatt, de nem tudtam jobbat beszerezni). Kaptam egy díjat is, aminek nagyon örülök, köszönöm szépen a küldőnek. :) És végül a legfontosabb hír: a blog egy bétával gazdagodott, méghozzá Éva Pekárral, és ezúton megszeretném köszönni neki, hogy segített e rész korrigálásán, sokat segítettél. :) Na, de nem is húznám tovább az időt - itt is van az új rész! Pipáljatok, írjatok megjegyzést, vagy iratkozzatok fel, ha tetszik! :)xx

M.

03. Sometimes love is not enough.

"A SZERETET MINDIG FÁJDALOMMAL JÁR - LELKI FÁJDALOMMAL."

Sötét van.

Az ágyamon ülök, a takarót magamra húzom. Az éjjeliszekrényemen álló digitális órára nézek, ami szerint hajnali három van.

Én pedig ébren vagyok. Nem tudok aludni.

Egy hét telt el azóta, hogy Tate megtámadta Leah-t a pincénkben, és azóta szemhunyásnyit sem bírtam aludni. Nem a félelemtől, az messze áll tőlem, hanem valami mástól. Az a gondolat fojtogatott, hogy Tate egy teljesen más ember, mint aminek gondoltam - veszélyes, amellett pedig hűvös és titokzatos. Lelki terrort érzek a mellkasomban, és nem akar elmúlni. Kinyitom az éjjeliszekrényem fiókját, majd kiveszem egy kis üveget. Abban tartom a pirulákat, amiket be szoktam venni, amikor nem birok aludni. Lenyelek egy keveset, majd visszafekszem az ágyra. Hülyeséget csinálok - de nem tudok ellene mit tenni. Szeretném enyhíteni a fájdalmamat, és talán ez segíthet. Nem fog megoldani semmit sem, de ad egy kis gondolkodási időt a szevezetemnek. Egy könnycsepp gördül végig az arcomon, amit gyorsan letörlök - nem szeretem, ha gyenge vagyok. Felülök, és kinézek az ágyam mögött lévő ablakon. A roló le van húzva, de nem egészen, csak ritkára, ennek köszönhetően kilátok. Az udvarunkra sötétség telepedik, csak az udvari lámpa gyér fénye világítja be a nagy helyiséget. Kissé elbambulva nézek ki az ablakon, mire azt veszem észre, hogy valaki a ház előtt lévő tölgyfa mellett áll. Hitetlenül megdörzsölöm a szemem, majd újra odafigyelek. Tényleg ott van valaki. Azonnal Tate jut eszembe - nem tehetek róla, nyomot hagyott bennem a pincés incidens -, de amikor jobban megnézem, sokkal magasabb nála, és a szőke, göndör tincsek helyett klasszikus férfifrizurát vélek észrevenni. Hirtelen már két alak áll az udvarunkban, az egyik pedig ezer biztos, hogy nő. Mit akarhatnak a mi kertünkben? Két alakból három alak lett, abból a háromból két nő és egy férfi, ennyit tudok csak a félhomályban megállapítani. A ház másik oldala felé mutatnak, minden bizonnyal oda akarnak menni. Hirtelen felindulásból kikopogok az ablakon, majd lesem a reakciójukat. Mindhárman összerezzennek, majd kővé dermednek. Nesztelenül fordulnak az ablakom felé, de nem láthatnak be, szerencsére viszont én nagyon is jól látom őket. Körbe-körbe forognak, majd amikor meggyőződnék róla, hogy senki sincs kint az udvarban, elmennek. Csak úgy. Még mindig nem ocsúdtam fel a döbbenettől, de megemberelem magam és visszafekszem aludni. A gyógyszer megteszi a hatását, és az álmok szigetére sodor engem.

A rémálmok szigetére.

Valami furcsa dolog megy itt végbe.

Az étkezőasztalnál ülünk - a szüleim és én - néma csendben vacsorázunk, illetve csak vacsoráznak - én nem vagyok éhes. Általában sosincs étvágyam, már egy jó ideje nem eszek rendesen, csak az iskolában ebédelek és estefelé elfogyasztok valami aprót, minden lehetőséget elkerülök, ahol a szüleimmel kell együtt ennem. Annyira eltávolodtunk egymástól, hogy már úgy érzem, nem ismerem ezeket az embereket.
Csak a tányérokhoz érő kanál-villa-kés trió időnkénti koccintása hallatszik, valamint a néha-néha eleresztett sóhajom. Anya bánatosan felém pillant, de nem szól semmit sem. Tisztában vagyok vele, hogy szeretnek. Tudom, hogy sajnálják, hogy egyedül vagyok. Azonban nem tesznek ellene semmit sem, így hiába mindez. Édesanyám a bor felé bámul, ami az asztal közepén van, majd odanyúl, minden bizonnyal önteni szeretne magának. Hirtelen meggondolja, keze félúton megáll, majd inkább az ölében pihenteti. Ezt csinálja már egy hete. Nem iszik bort a vacsorához, pedig szereti, eddig még sose hagyta ki. Valami történik.

- Holnap elutazom - mormogja apu a bajsza alatt. Nem reagálok semmit sem, csak tovább nézem az érintetlen tányéromat. Most erre mit mondjak? Oké.

- Vi! - szólít meg apa, mire odakapom a fejem.

- Hová?

- Egy régi páciensemhez. Nem fontos. A lényeg, hogy holnap nem leszek itthon. Gondoltam, tudnod kéne róla - világosít fel. Értetlenül bólintok, majd felállok az asztaltól.

- Violet, hozzá sem értél a tányérhoz! - szól utánam anya. Ez hazugság - igenis túrkáltam a villámmal a salátában. Szó nélkül felmegyek a lépcsőn. Nem tudok erre semmit sem mondani, a felismerés pofán csap.

Az édesanyám terhes.

Eddig nem voltam benne biztos, de már tudom, hogy igaz. Nem iszik bort a vacsorához, és furcsán kerekedik az arca. Szokatlanul viselkedik, ki sem mer lépni a házból, mint ha állandóan vigyázna valakire.

És szerintem vigyáz is.

Iskolában vagyok.

Nagyszünet van, és szerintem ez egy tökéletes alkalom ahhoz, hogy végre beszélhessek Leah-val. Elég sok idő telt már el azóta, amióta megtörtént az a dolog a pincében, valószínűleg felépült a sokkból olyanannyira, hogy rendesen beszélgethessünk, de igazából még én is felriadok esténként azok a hegyes fogak emlékére, érzékeny barátnőmet valószínűleg jobban érintette, mint engem, hiszen ő meg is sérült. Egy hétig bírtam a mardosó bűntudattal, ma pedig muszáj lesz beszélnem vele. Keresem őt az ebédlőben, de nincs ott, ezért a legvalószínűbb helyre megyek - a tornaterem lelátója az. Nem kis meglepetésemre ott van, azonban ezúttal nincs belemélyedve semmilyen könyvbe. Csak ő és a gondolatati - meg egy cigaretta, amibe időnkét beleszív egyet, majd kifújja a füstöt. Egy másodperc töredékéig habozok, de végül odasomfordálok mellé. Érkezésemre nem néz fel, továbbra is a deszkázó tinédzsereket nézi. Kérdés nélkül leülök mellé, és az arckifejezését figyelem, ami rideg és fagyos, akár egy jégcsap télidőben. A kezeimet az ölemben pihentetem, a szoknyámat a combomhoz simítom, majd tehetetlenségemben a táskámban kezdek el matatni. Kiveszek belőle egy könyvet - a szellemidézőset. Azonnal felismeri és rám szegeződik a pillantása, majd szótlanul kikapja a kezemből.

- Nálam felejtetted, amikor... - a szám szélébe harapok, amikor rájövök, hogy ez rossz kezdet. - Szóval... Nálam felejtetted.

- Mi történt azzal a faszfejjel? - vágja hozzám a szavakat.

Megvonom a vállam:

- Nem beszéltem Tate-tel, miután megtörtént. Azt mondtam, hogy hagyjon békén - magyarázom. Leah megrázza fejét, sötétbarna tincsei jobbra-balra ugrálnak.

- Nem a szőke hercegedről beszélek - nevet fel ironikusan. - Hanem a lényről, ami megtámadott.

Csodálkozva meredek rá. Tehát nem a képzeletem játszott velem? Tényleg ott volt valami más hármunkon kívül? Megcsóválom a fejem. Leah amúgy is kicsit hibbant, szellemidézős-fajta lány. Mennyi az esély arra, hogy tényleg négyen voltunk lent a pincében, és nem csak a barátnőm képzeletereje játszadozik?

- Nem a szőke hercegem - fordulok felé, erélyesen megnyomva a szavakat.

- Akkor ugye véletlenül voltatok otthon egyedül? - néz a szemembe. Azt hiszi rólam, hogy valami repedtsarkú kurva vagyok. Utálom, amikor másnak látnak. Hahó, még kezet sem fogtam soha fiúval, egyáltalán nem illik rám ez a jelző. Összeszedem a gondolataim, és valami csípős megjegyzésen gondolkodom.

- Szellemeket idéztünk, amíg te nem jöttél. Tudod, gyakorlásképpen, hogy ne maradjunk le tőled, a mestertől - vetem oda mérgesen, majd felállok, és idegesen megigazítom a szoknyám, ami megint félreállt.

- Tudod mi volt az, ami megtámadott? - veszi le a napszemüvegét, ami mindeddig az orrán csücsült.

- Nem - vonom meg a vállam, egyenlő ritmusban rázva vele a fejem.

- Akkor esetleg ülj vissza - kínálja fel a helyet maga mellet, ahonnan kerek tíz másodperce pattanhattam fel.

- Te talán tudod? - vonom fel a szemöldököm kérdőn.

Megint csak a mellette lévő helyre bök, így nincs más választásom - leülök.

- Hiszel az ördögben?

Újabb vállvonást adok válaszként. Nem vagyok igazán a szavak embere - csak akkor beszélek sokat, ha valami nagyon nyomja a szívem, amúgy hallgatok.

- Én igen. És ezt a három csíkot itt - bök az arcán lévő véres karmolások felé - neki köszönhetem. Ez egy jel volt arra, hogy abba kell hagynom a szellemidézést, meg azt a többi szart, és így is fogok tenni. Különösen azért, mert még kis koromban...

- Mit mondtál otthon? Gondolom, nem álltál oda apád elé azzal, hogy az ördög megsebesített - szakítom félbe a szememet forgatva. Eszeveszett barátnőm velem ellentétben igazán szeret mesélni.

- Ne aggódj, akkor sem mondtam volna el, ha az apám józan ésszel tudna gondolkodni - rázza meg a fejét szomorkásan mosolyogva. - Tudod... Elképesztően sokat gondolkodtam ezen a sátános dolgon, és arra jutottam, hogy az ördög valóban létezik. És nem egy alacsony kis emberke, szarvakkal meg olyan faszságokkal, amiket az emberek kitaláltak. Ő köztünk él. Emberi formája van. A megtestesült gonosz...

Elhallgat, és egy ideig csak néma csendben ülünk egymás mellett, mindketten a gondolatainkba merülve. Azon töprengek, hogy mi van, ha tényleg ez az igazság. Keresztény vagyok, de nem nagyon hiszek semmiben sem.  Van fogalmam arról, hogy a világunk nem a semmiből pottyant elő, de ezek a bibliai dolgok nekem idegenek, és nem tudom megemészteni a mondanivalójukat. Gondolatmenetemet Leah hangja töri meg:

- Vigyázz magadra, Violet. Ha nem is az ördög, de a te fiúd nem valami angyal típus.

- Még mindig nem a fiúm. Apám páciense, semmi más... - magyarázkodom meggyőzően. Leah kételkedő arckifejezéssel néz rám, majd megrázza a fejét.

- Ne keress többé, Harmon.

- Mi? - kérdezem döbbenten.

- Az a valami meg is ölhetett volna mindkettőnket. Ennyivel tartozol nekem, amiért nem jelentettelek fel a rendőrségen téged is, meg Tate-et is - mondja, majd feláll, és vissza sem nézve rám elballag.

Hosszú ideig bámulok utána a folyosón.
Bravó, Violet! Ismét magadra maradtál.

- Van valami különösebb oka annak, hogy nem szólsz hozzám egy szót se? - lép be anyu fél lábbal kopogás nélkül a szobám ajtaján. Az ágyamon ülök, a CD lejátszómból halkan szól a zene, én pedig a régi családi fényképeinket nézegetem. Anyu érkezésére az ölembe ejtem azt a fotót, amin hárman vagyunk az ötödik születésnapomon. Felnézek rá, anyu tekintete szomorúságot sugall.

Megrázom a fejemet:

- Mostanában eléggé kivagyok. Paranoiás - helyesbítek.

- Nem érzed magad biztonságban ebben a házban? - kérdezi, majd mellém ül az ágy szélére. Megsimítja a hajamat.

- A háznak ehhez nincs túl nagy köze. Mármint... - a szavak elhagynak engem, és nem tudom kifejezni magam. Legyintek a kezemmel.

- Violet, holnap este egyedül leszünk. Megnézhetnénk egy filmet. Tudod, nemrég jött ki az rendőrős, hogy is hívják...? - próbál meg kedvet teremteni anya, de antiszociális lányánál ez igazán nehéz lehet.

- Nem, köszönöm, inkább tanulni fogok. Tudod, nemsokára lesz teszt biológiából - magyarázkodom elutasítóan.

- Mérges vagy rám? - rázza meg a fejét tehetetlenül, majd újra rám néz.

- Miért nem néztek filmet kettesben? - vetem oda.

- Kivel kettesben?

- A nemsokára érkező új családtagunkkal.

Anya elképedve néz rám, majd kedvesen próbál megnyugtatni, csakhogy hajthatatlan vagyok.

- El szerettem volna mondani, csak... Nem tudtam, hogy miként tehetném. Úgy látszik elég okos vagy ahhoz, hogy magadtól is rágyere - mosolyodik el. Nem mosolygok vissza.

- Persze. Miért van az, hogy ti ahelyett, hogy rendbe hoznátok a dolgokat, még egy nagyobb stresszt a vállatokra vesztek? Terhesség? Ilyenkor? Amikor legszívesebben kikaparnátok egymás szemét?! - dühődök fel egy pillanat alatt.

- Violet! - kiált rám anya megróvóan. Elszégyellem magam, hogy ilyen dolgokat vágok a fejéhez, de attól még nem változik a véleményem. Anya csalódottan feláll az ágyam széléről, majd kimegy a szobámból. Erősen csapja be maga után az ajtót.

Gratulálok, Violet!