04. The road gets though

Kedves olvasóim!

Megérkezett a legújabb rész! Annyira vártam már, hogy elérkezzek eddig a fejezetig. Élveztem az írást, remélem ti is élvezni fogjátok az olvasást. Pipázni, megjegyzést írni és feliratkozni még mindig szabad, és köszönöm a múlt részre érkezett megjegyzéseket, nagyon jólestek! Ne felejtsetek el csatlakozni az FB-s csoportba (katt), ahol elsőként értesülhettek a legújabb hírekről a bloggal kapcsolatban. Nem is húznám tovább az időt - kellemes olvasását! :)xx

M.

04. The road gets though.
"A HARAG SOSEM TART ÖRÖKÉ - AZ CSAK EGY IDEIGLENES ELTÁVOLODÁS AZ EMBEREKTŐL"

Egyedül vagyunk itthon, én meg anya. Apa elment meglátogatni a régi betegét - egy pár napig állítólag nem lesz itthon, így magamra maradtam a stresszes édesanyámmal. Egész nap nem szólt hozzám egy szót sem, aminek két oka van: iszonyúan mérges rám, és nem is látott még ma. Nem mentem ki reggelizni, bent vagyok a szobámban egyedül a gondolataimmal. Általában mindig így van - anya és apa kint veszekednek, én pedig a saját kis birodalmamban uralkodok. Zenét hallgatok, tanulok, sorozatot nézek... Elvagyok egyedül is. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem vágyom némi társaságra - és ilyenkor pontosan egy emberre célzom. Hiányzik Tate. Lehet, hogy nem tartott sokáig a barátságunk, ha lehetett is annak nevezni, de megkedveltem. Kedves volt, vicces, megértő, sőt, még az is imponált, hogy apám egyik páciense. Most meg elzavartam, és igazán bánom. Megrázom a fejemet, mintha attól elűzném a gondolataimat, és a matematikára próbálok odafigyelni, ugyanis már ötödszörre olvasom újra a feladatot, mégsem értek belőle semmit. Hallom, hogy valaki ráakadt a csengőre, gondolom, anyu nem fogja beengedni, különösen nem a stresszes korszakában, meg az is közrejátszik, hogy egyedül van itthon az antiszociális lányával. Elkezdem csinálni a matek feladatot, már a felénél tartok, ami elég nagy haladás, ugyanis az egyenlőtlenségeket mindig is gyűlöltem, bár magával a matematikával sosem volt gondom. A társadalomismereti órák már mások voltak, ott az osztálytársaimmal kellett együtt dolgoznom, akik természetesen kirekesztettek. Kihagytak az órai munkából, szóhoz sem engedtek jutni - a tanárok ebből nem vettek észre semmit sem, hiszen csak arra figyelnek, amire akarnak. És őszintén, kit érdekel egy sötétszőke, vékonyka, csendes mégis határozottan idegesítő lány? Inkább hagytak a fenébe. Nem mintha lenne kedvem a suli pszichológusához járni, egy szakember sem tudna engem kigyógyítani a depressziómból. A gond nem velem van, hanem a környezetemmel. Nem nőtten fel normális körülmények között, így nem is lehetek olyan, mint a velem egykorúak, egy kívülálló fekete bárány vagyok. Egyszerűen... Semmi sem megy úgy, ahogy kellene. Elvesztettem mindenkit, aki számított: a szüleimet, Leah-t, és Tate-et is. A többi ember a sulimból mind ugyanolyan: normális. Én vagyok az, aki más vagyok. Nekem kellene változnom, de nem tudok. Nem tudok olyan lenni, mint ők: boldogok és szabadok.

Gondolatmenetemet anya hangja töri meg, a nevemet üvölti a lépcső aljáról. Ijedten lecammogok a lépcsőn, majd megállok előtte:

- Itt vagyok anya, ne ordibálj. Mi a gond?

- Hol van a telefonod? - zihálva kapkodja a levegőt.

- A táskámban, lehalkítva - válaszolom a vállamat vonva. Az ajtó felől iszonyú lárma hallatszik - valaki eszeveszetten csenget és dörömböl. A tekintetem akaratlanul is odatéved.
- Ki ez az állat? - suttogom, a tenyerem pedig izzadni kezd a feszültségtől.

- Csak menj fel a szobádba, zárd be az ajtót, és hívd a rendőrséget! - utasít idegesen. Kezdek bepánikolni - a dörömbölés az ajtón pedig egyre hangosabb lesz. Villámgyorsan megfordulok és felrohanok a lépcsőn, egyenesen a szobámba. Megfordítanám a kulcsot a zárban, azonban az nincs a helyén. Ügyet sem vetve erre a táskámhoz rohanok, és a telefonom után kezdek kutatni. Nincs ott. Kiborítom a tartalmát, az egész ellepi az ágyat. Mindent találok ott - cukorpapírt, noteszt, a zenelejátszómat, csak az átkozott telefon nincs sehol sem. A félelem elönti a testemet, és hallom, hogy már nem dörömböl senki sem eszeveszetten az ajtónkon. Lehet, hogy elment. Hirtelen valaki a számra tapasztja a kezét, és ráncigálni kezd az ajtó felé. Nem tudok segítségért kiáltani, de ficánkolni kezdek, belérugok, azonban nemsokára már ketten vonszolnak lefelé a lépcsőn. Eleresztem magam - innen már nincs menekvés.

Öt perccel később már az előszobánk padlóján csücsülök, mellettem anya egy székhez kötözve rimánkodik a betörőknek. Közömbös tekintettel figyelem a három maszkos tagot - nem érzek már félelmet, csak ürességet. Leveszik az arcukat elrejtő fekete maszkokat, majd önelégült mosollyal néznek ránk. Az egyik tag egy férfi, mellette két nő áll - egy szőke, és egy barna, látszólag igenis zsíros hajú. Mintha belém csapott volna a villám, úgy jön rám a felismerés - ők voltak az udvarunkban egyik éjjel! Szóval egyáltalán nem képzeltem be semmit sem, az egész igaz volt. Ameddig anyu sírva beszél hozzájuk, addig én megpróbálok kitalálni egy tervet a szökéshez.

- Most valószínűleg azon gondolkodtok, hogy vajon mennyi pénzt viszünk el, vagy hogy egyáltalán kik vagyunk. Tehát már az elején lezárnám - nem pénzért jöttünk, de még a kihajlítható csapotok sem érdekel - nevet fel a zsíros hajú nő. Ezek szerint ő vitte el konyhában lévő hiányzó telefont. A másik kettő hallgat, továbbra is mosolyogva merednek maguk elé.

- R. Franklin leszármazottjai vagyunk. Ő volt az öregapánk. Nem tudom, hogy ismeritek a történetét vagy sem, de röviden az lenne, hogy megváltoztatta a törvényt. Akkoriban a nővérek igazán becstelen ribancok voltak - saját kis birodalmukban hancúroztak, nem is törődve a kórházban haldokló betegekkel. R. Franklin apja sem volt különb páciens, már hetek óta ott feküdt, gondozás nélkül. Nagyapánk nem tűrte ezt - elment a nővérek kollégiumába, ami ez a ház volt egykor, és véget vetett a mókájuknak. Gladys és Maria voltak az áldozatai - az egyiket megfojtotta a kádban, a másikat halálra szurkálta a késével. Hagyott egy búcsúlevelet a többi nővérnek, akik akkor egy Doors koncerten rázták a seggüket. Bíróságra mentek, azonban a hülye ribancok nem számoltak azzal, hogy a bírság ellenük lesz, és megváltoztatják a törvényt arra, hogy nincs többé nővér kollégium - mindenki a saját házában kell éljen, és saját magáról kell gondoskodnia. Természetesen R. Franklin arra is számított, hogy rendőrök kutatni fogják, de elszökött, és új életet kezdett - fejezi be a mesélést a zsíros hajú, majd a karórájára néz:

- Elbeszélgettük az időt, késében vagyunk, tehát gyorsan. Melyikük lesz Gladys?

- Válasszunk abból, hogy meg akarunk fulladni, vagy inkább halálra szurkáljanak bennünket? Csábító ajánlat - vetem oda. A szőke kiveszi a nagy fekete-fehér táskájából a nővérruhát, majd hozzámvágja.

- Akkor szerintem ekkora szájjal nyugodtan elvállalod Gladys szerepét.

- Hülye pszichopata ribanc, én ezt nem húzom fel - dobom vissza könnyedén a hófehér ruhát. A szőke már készül újra megdobni, azonban a férfi, aki eddig szótlanul állt, felém indult, és az éles késével kivág egy darabot az ingem vállrészéből. A felsőm ujja lecsúszik, így a bal vállam teljesen meztelen marad. Sikítozni kezdek, azonban már el is lépett tőlem, valószínűleg csak meg akart ijeszteni. A zsíros hajú odaáll elébem, és az ölembe ejti a ruhát.

- Húzd fel. Nem lesz kellemes móka, ha rád kell erőszakolnom - figyelmeztet.

Kelletlenül felállok. Két másodpercig habozok, előbb anyára, majd a kezemben tartott fehér nővér felszerelésre nézek, és hirtelen felindulásból összeszorított fogakkal lefejelem az előttem álló nőt, a mellette álló férfit pedig ágyékon rúgom, addig anyu a szőke nő elé borul a székével, hogy segítsen nekem időt adni a szökéshez. Eszeveszetten kezdek el rohanni a konyha felé, megkerülöm a konyhapultot, és hátrafordulok megnézni, hogy mennyi előnyöm van, de jéghideg kéz fogja be a számat, majd erősen beránt a kamraajtón. Fel sem fogom, hogy mi történik, és a sikolyom is elveszik a kéz szorításában. Ez a bizonyos személy gyengéden a falhoz lök, majd a vállamnál fogva tart ott, hogy el ne szökjek. Talán egy negyedik őrült jött?
Tate az - azonnal észrevettem a rakoncátlan szőke tincsekről - és előbb kérek segítséget tőle, minthogy megijedjek attól, hogy még egy pszichopata van a házban. Kissé feszélyez a tudat, hogy kilátszik a melltartóm egy része az ing kivágott része miatt, de szerencsémre Tate nem kezd el stírölni, sőt, lehet, hogy észre sem vette.

- Tate, meg akarnak ölni engem és anyát - hadarom a sírógörcs szélén állva. Tate mélyen a szemembe nézve, szintén irtó gyors stílusban válaszol:

- Tereld le őket a pincébe.

- Mi a faszról beszélsz?! - vágom hozzá a szavakat idegesen. Mégis hogy járhat még ilyenkor is azon a szar helyen az esze?

- Bízz bennem! - mondja erélyesen, majd megbújik az egyik sarokban, pont, amikor a két nő megtalál. Húzni kezdenek, és egy ideig ellenállok nekik, de ketten erősebbek nálam.

Hamarosan az emeleten kötünk ki, a fürdőszobában. Amíg Fiona (a zsíroshajú, nemsokára kiderült a neve) a kádat tölti, addig Bianca, a szőke hajú a kis szekrényben turkál, ami a mosdónk alatt van. Előveszi a kis neszesszeremet, majd kicipzárolja és kiveszi belőle a borotvapengémet.

- Ó, hát mit látnak szemeim? Csak nem egy depressziós tinédzser fegyvere került a kezembe? - röhög a szemembe, majd undorodva visszateszi. - Úgysem lesz rá többé szükséged.

- Rohadj meg - sziszegem a fogaim között, míg a hófehér harisnyát húzom a szoknya alá. Felvont szemöldökkel rám mosolyog, majd a kijárat felé veszi az irányt.

- Ugye nem baj, ha körülnézek a hűtőben? A műsor nemsokára kezdődik, én pedig rohadtul éhes vagyok.
Már válaszolnám, hogy felőlem megeheti az egész ételkészkletünket, a kiláinak úgyis mindegy, de Fiona megelőz:

- Bianca, te vadállat! Most komolyan enni fogsz?! - szól rá, de az már kiment a szobából, csak az hallatszik, ahogyan a lépcsőn menetel lefelé. Hitetlenül elröhögöm magam. Minden ember közül, aki megakart ölni, Fiona a legszimpatikusabb. A bökekenő, hogy eddig csak három ember szerepel a listámon, és még nem menekültem el előlük.

- Örülök, hogy jól szórakozol - szól rám Fiona, majd betessékel a kádba. Kelletlenül belelépek, de a víz forró, így sziszegve megengedem a hideget. Azért igazán önthetett volna langyos vizet tűzforró helyett!

- Azon röhögök, hogy annyira okosnak képzelitek magatokat, azonban fogalmatok sincs arról, hogy ez nem is az a kád, amiben Franklin bácsi megfojtotta az áldozatát. Az igazi a pincében van, ugyanis a költözésünk során az egész fürdőszobát felújítottuk. Ezek a mi bútoraink - magyarázom összehúzott szemekkel. Nem hazudok, nem vádolhat meg azzal, ugyanis tényleg van lent a pincénkben egy kád, aminek a létezését sosem értettem, és lám, most megvan a maga története.

- Szerinted beveszem ezt az olcsó trükködet? - mered rám felvont szemöldökkel.

- Ütött, kopott, megrozsdásodott, stílusa a hatvanas évekből. Menj, és nézd meg magad!

Ő elképedve forgatja a szemét, majd az ajtóhoz somfordál, és üvölt Biancának. Felvetődik bennem a szökés gondolata, de valószínűleg elcsúsznék és eltaknyolnék, az pedig rontana a helyzetemen, így Tate utasítását követően levezetem majd a pincébe. Hiszen Leah-t elijesztette, miért ne űzné el Fionát is?!
Lenézek a kád aljára, már bokámig ér a víz.

Most vagy soha, Violet!

Levezetem a pincébe. Anyát nem látom sehol sem útközben, és nagyon remélem, hogy életben van. Aggódva lesem az előszobát, de teljesen üres, viszont a konyhából hangokat hallok, és úgy hallom, két ember beszélget, az egyik pedig nő. Most vagy Bianca és a férfi beszél, vagy az anyukám az a bizonyos női hang. Amikor a pince ajtajához érünk, egy ideig vacakolok, mert nem tudom kinyitni rendesen, és eléggé kényelmetlen úgy járkálni, hogy egy kés pontosan a hátadnál áll, arra várva, hogy mikor döfhet beléd. Amikor végre tizedik próbálkozásra kinyílt az ajtó, felkapcsolom a pincében a lámpát. A gyér fény felvillan és betölti a helyiség egy apró részét. Lassan, egyenletes mozdulatokkal indulok el lefelé a lépcsőn, Fiona pedig követ. Egyenesen magam elé nézek, a szökés pillanatára várva. Riadt tekintettel keresem a szememmel Tate-et, ugyanis megcsináltam, amit mondott, levezettem a gyilkosomat a pincébe, de most rajta van a sor, hogy bővítse az eseményeket.

- Jobb lesz, ha nem szórakozol velem, kiscsaj - figyelmeztet.

- Nem kell izgulni, itt van rögtön a sarkon lekerülve - nyugtatom. - És nem vagyok kiscsaj! - csattanok fel kissé hangosabban a kelletnél, de biztosra akarok menni, hogy Tate halljon minket. Segíts már! - könyörgöm magamban. A fiú mintha csak hallotta volna a gondolataim. A lámpák váratlanul lealszanak, mire azonnal elrohanok Fionától, a pince egyik nyílása felé. Lekerülök a sarkán, majd lélekszakadva állok meg, és hallom meg Tate hangját:

- Erre gyere, ha van elég nagy pofád hozzá.

Valószínűleg ez nem nekem szólt, így türelmetlenül várom, hogy Fiona a hang felé kezdjen el menni. Szerencsémre nem jön utánam, úgy tűnik, mintha nem is érdekelné nagyon az R. Franklinnek való dicséretadás. Ő másnak is tűnt, mint a többi kettő, lehet, hogy nem is ölt volna meg a végén, ha sokat rimánkodok, vagy ki tudja, lehet, hogy még könyörögnöm sem kellett volna. Kinézek a pince sarka mögül, alig-alig látszani engedve a fejemet, majd amikor meglátom, hogy már elég messze kerültem Fionától, lélekszakadva rohanni kezdek felfelé a lépcsőn. A bakancsom természetesen cuppog, így nem nesztelenül menekülök, de a gyilkosom nem jön utánam, ugyanis meghallanám a cipője nyikorgását az öreg lépcsőzeten. Kirontok a pinceajtón és megpróbálom halkan becsukni. Hangtalanul indulok el a konyha felé, lehet, hogy ott van még az a férfi anyuval, és megmenthetem az édesanyám. Azonban nem találok ott senkit sem. Reszketni kezdek az idegességtől, majd sikoltva félreugrok, amikor egy hangot hallok mögöttem:

- Violet! - anya fut le a lépcsőn. Hatalmas kő esik le a szívemről, és majdnem elájulok a megkönnyebbüléstől. Látszólag semmi baja sincs, mire mégegyszer felsóhajtok, és megpróbálom kifújni magamból minden feszültséget. Megfogja a kezem, és én is megszorítom az övét, majd ketten rohanunk ki a házból az utcára. A jéghideg szél az arcomba fújja a hajamat, míg eszeveszetten futva húzom magam után a kissé lassú anyukámat. Segítségért üvöltözünk, végigrohanunk az utcán. Itt-ott emberek jönnek ki, miután elfutunk a házuk előtt, esetleg felkapcsolódnak a szobákban a lámpák, de mi csak tovább szaladunk. Messze, messze el a háztól.

Túléltük.