06. Keep making me laugh

Kedves olvasóim!

Már 51-en vagyunk! El se tudom hinni, hogy ennyi embert érdekel a történet. Nagyon szépen köszönöm a feliratkozásokat, a pipákat, a díjakat és a kommenteket. Nagyon sokat jelentenek nekem a visszajelzéseitek! Kérlek benneteket, hogy ha elolvastátok ezt a részt, akkor hagyjatok nyomot megjegyzésben, mert engem nagyon érdekel, hogy mit gondoltok a részről.  Tehát itt is lenne az új rész, mindenkinek kellemes olvasást kívánok! :)xx

M.

                 06. Keep making me laugh.

"AZ EMBERT ELSZAKÍTANI A SZERETTEITŐL OLYAN, MINT EGY HERNYÓNAK LENNI, AKI SOSEM VÁLHAT PILLANGÓVÁ."

Az iskola udvarán haladok végig egy cigarettát tartva az ujjaim között. Lassan szívom be a füstöt, majd kifújom. Csak beszélgető diákok vannak körülöttem, meg a menőző felsőbbévesek. Mindig figyelek arra, hogy miközben cigarettázok, ne legyen tanár a közelben, nem kockáztatom meg, hogy kihúzzam a gyufát bármelyiknél is. Akit keresek, azt természetesen nem találom; Leah-val szeretnék beszélni. Már kerestem a szokásos helyen, a tornateremben, azonban néhány deszkázó fiú volt csak ott, közülük ketten odaszóltak, hogy "jól áll a naci cica". Nem tudom, hogy ennek a beszólásnak mi értelme volt, egyszerű fekete harisnyát viselek, amit összekombináltam a piros rövid ujjú felsőmmel, ami egészen a térdemig leér. Természetesen ez magában kevés, hiszen kell valami, ami eltakarja a vágásokat a karomon, így a felsőm alá húztam egy vékonyabb hosszú ujjú pulóvert is. A fejemen egy kalapot viselek, amit nemrég találtam a padláson. Kétlem, hogy a meleg pár tulajdona volt, azonban a biztonság kedvéért kétszer is kimostam, mielőtt a fejemre tettem volna.

Még mielőtt újra beleszívhatnék a cigarettába, hirtelen egy lány csörtet felém és ordibálni kezd:

- Hé! Tilos a dohányzás nyilvános területeken az iskolában. Szerintem rohanj be a vécébe!

Egy pillanatig habozok, azonban végre ráismerek, hogy a miniszoknya és smink kit takar:

- Leah?! Mi történt veled?

A döbbenettől majdnem szóhoz sem jutok. A szemében gonosz fényt vélek látni, egyszerűen drasztikusan megváltozott külsőleg, sosem gondoltam volna, hogy ilyesmire képes lenne. Barátnőm szóra sem méltat. Fenyegetőnek tűnik, ezért mielőtt még újra vitatkozni kezdene, gyorsan ledobom a cigarettát, majd rátaposok. Ő villámgyors reakcióval lenyúl érte, és felveszi, majd az arcom elé tartva visít:

- Mi a fene a baj veled? Hallottál már olyat, hogy pörnyetálca? Egyáltalán miért nem ver már téged valaki szarrá azért, mert it szennyezed a levegőt?!

- Leah, mi történt veled? Rád sem tudok ismerni! Hol vannak az arcodon a karmolások? - kérdezem meglepetten és hirtelen azt sem tudom, hogy mit tegyek. A lábaim a földbe gyökereznek e változás láttán. A kötött pulóveres, csendes lányból egy bőrszoknyában és leopárdmintás kiskabátban parádézó csaj lett, mellesleg, a ruha eléggé nevetségesen áll rajta. Mint egy pillangó, aki hernyóvá változott vissza.

- Kölcsönadtuk pár cuccunkat Leah-nak - szólal meg az egyik lány a barátnőm mögött, amiből észreveszem, hogy természetesen máris falkavezér lett a háromtagú csapatjukban. Egy igazi alfa. Eléggé képmutató, hogy azzá vált, akit korábban annyira elítélt. Szánalmas pillantást vetek rá, de ezt nem engedi sokáig.

- Edd meg - tartja fel szemmagasságba a cigarettát. Elkerekedett szemekkel nézek rá, merthogy eszem ágában sincs megenni. Tudtam, hogy mérges rám valamiért, de hogy egy félig még égő cigarettát akar lenyomni a torkomon?

- Edd meg, vagy kiverem a szart belőled - folytatja. Eldöntöttem magamban, hogy nem félek tőle. Sőt, még a két újdonsült barátnője sem érdekel, csupán arra tudok gondolni, hogy haza szeretnék érni és biztonságban lenni. Az egyik követője megpróbálja lenyugtatni, de Leah nem figyel rá. Közelebb lép hozzám, majd hirtelen megragadja a tarkómat és a parázsló cigarettát a szájam felé irányítja. A mozdulata meglepett, ezért reakciófölényben van, de szerencsémre reflexszerűen megpróbálok elpattanni mellőle. Dulakszom vele egy kicsit, majd hirtelen felindulásból egyszerűen arcon köpöm, mire természetesen elenged, én pedig kihasználva az alkalmat azonnal elfutok. Gusztustalan és szemtelen dolog tőlem, de igazán nem voltam éhes, különösen nem cigarettára. A kalapom kis híján leesik a fejemről, és majdnem nekimentem öt diáknak, de azért megszöktem. Leah utánam ordibál, azonban én csak futás közben heccből hátrafordulok, és a a kalappal a kezemben nevetve integetek neki, hátha még jobban felidegesítem.

Ennyit Leah-ról.

Hazaérve eléggé nyomott hangulatban vagyok, a nap további részében a tanórákon tűrnöm kellett azt, hogy Leah leopárdmintás kabátkáját bámuljam anélkül, hogy oda ne menjek lecibálni róla. A házba beérve anyát és apát a konyhaasztalnál ülve találom, valamilyen papírokat néznek át. Kicsit idegesnek tűnnek, így odaballagok hozzájuk.

- Sziasztok - köszönök illedelmesen. Jól nevelt kislány vagyok, még véletlenül sem keveredek bajba az iskolában, és nem is cigarettázom. Szép is volna a gondolat, de hát már megszokták, alsóban is többször kötöttek belém, és ebből rendszerint verekedés lett a vége, és vagy ők adták fel, vagy nekem sikerült eliszkolnom időben. Gyáva féreg vagyok, de mindig jár a szám. A szüleim felnéznek és mindketten üdvözölnek, majd tekintetük visszatéved a papírra. Kíváncsian követem tekintettemmel a mozdulatukat.

- Mi az a papír? - kérdezem összeráncolt szemöldökkel, mert úgy tűnik, nem fogják egyhamar megmondani. Olyan gondolat motoszkál a fejemben, hogy a szüleim titkolnak valamit. Anya habozik a válaszolásban, apa azonban kertelés nélkül megmondja:

- Eladjuk a házat.

Úgy érzem magam, mintha jeges vízzel loccsantottak volna arcon. Nem fogom fel a mondanivalónak a súlyát, így csak értetlenül pislogok. Egy ideig kifejezéstelen arccal meredek rájuk, nem jutok szóhoz, majd amikor visszatérek a döbbenettől, akkor nyögök ki valami értelmeset:

- Miért?
Ennyit sikerül kérdeznem.

- Nos... Tudod Violet, hogy min mentünk keresztül nemrég. Arra gondolok, amikor meg akartak ölni bennünket! - fakad ki anya, de nem mutatok semmi reakciót felé, imádok pókerarcot vágni. - Már akkor megfordult a fejemben, hogy el akarom hagyni ezt a házat. És most eldöntöttem, hogy meg is teszem - mondja.

Én azonban nem tudok mit szólni, ezért inkább hallgatok, és szó nélkül felsietek az emeletre. A szobám ajtaját becsukva leülök az íróasztalomhoz, majd előveszem a füzetem, és szomorúan firkálni  kezdek bele. Eladják a házat - az egyetlen házat, ami tényleg tetszett nekem? Tényleg képesek újrakezdeni mindent? És nem is avatnak bele? Nem szólnak nekem egy szót sem? Ennyire nem érdeklem őket? Ennyire éretlennek tartanak? Ennyire nem bíznak bennem? Csalódottan és dühösen vágom a füzetet a szoba másik végébe. Az éjjeliszekrényéből kiveszem az apró pirulákat, és beveszem belőle egy keveset, majd az ágyamra fekszek. Mindig ugyanazt a hibát ejtem el, amikor feldúlt vagyok vagy ideges, teletömöm magam gyógyszerekkel, de hát tényleg segítenek. Szánalmasnak érzem magam, és sírni kezdek. Utálom, amikor ilyen gyenge vagyok. A párnába temetem a fejem, és igyekszem visszafojtani a könnyeimet, de nem járok sikerrel, így csak oldalra fekszek, és várom, hogy álomba merüljek.

Fél óra múlva vérfagyasztó sikolyra kelek fel, ami minden bizonnyal a padlásról jön. Azonnal felpattanok és a sikolyból felismerve anya hangját, felrohanok a padlásra. Az adrenalin tombol bennem, és fel vagyok készülve arra, hogy a három pszichopata, akik meg akartak ölni engem és őt, most fent vannak a padláson, még akkor is, ha szerintem már rég halottak. Mindig utáltam az ilyesmit, örök gyanakvó típus vagyok: amikor volt két elszalasztott hívásom, már akkor is a legrosszabbra gondoltam, pedig apróságokról volt szó, de hát aggódtam és még mindig aggódom a családomért, bármilyen szar állapotban vagyunk is jelenleg. Mire felérek, anyát és apát látom, ahogyan nevetgélnek. Először értetlenül nézem őket, majd meglátok egy fekete gumiruhát. A döbbenettől szóhoz sem jutok.

- Szent szar - csúszik ki a számon, mire a szüleim észrevesznek és kínosan felém fordulnak, valószínűleg kellemetlen a gyerekük előtt bármilyen perverzséget látni, de hát nem okolom őket, azonban megpróbálok rontani a helyzeten:
- Nem úgy volt, hogy ezt apa már régen kidobta?
Anya felém indul, majd csendesen leküld, hogy ne kelljen tovább szégyenkezniük. Idegesítő mosolygásba kezdek, csak a hecc kedvéért, de elindulok lefelé. Már találkoztam egyszer ezzel a gumiruhával, még amikor a rakodómunkások pakolták be a cuccainkat. Én természetesen a pincében és a padláson is rendesen körülnéztem, egyszerűen imádom a sötét, elhagyatott helyeket a házakban, valahogy inspirációkat tudok szerezni. Régebben, amikor még író szerettem volna lenni, több, mint száz verset találtam ki és vetettem papírra, ezeket rendszerint minél csendesebb és sötétebb helyeken irkáltam, ahol senki sem zavarhatott.

- Ne felejtsd el kidobni - szól vissza anya apának.

- Nemsokára ez úgysem lesz többé a mi házunk, nem mindegy, hogy itt van vagy nincs? - vetem oda szemtelenül, és kitérve anya dorgáló megjegyzése alól besietek a szobámba. Ez csak álca, mert miután megbizonyosodom róla, hogy senki sincs az emeleten, újra fellopódzom a padlásra.

Nem kifejezetten a gumiruha miatt - de részben röhögnék még rajta egy kicsit, mert valamiért tényleg eléggé vicces kis szerelés. Azonban természetesen nincs a helyén, apa valószínűleg kidobta. Valami kacatokért kutatok, régi dolgok, vagy bármi után, ami hasznos lehet. Egy nagy dobozban egy apró ékszertartót találok. Rendesen megvizsgálom, majd kinyitom, mire hatalmas porfelhő keletkezik körülöttem. Miután kellőképpen újra levegőhöz jutok, és kilátok a piszok mögül, érdeklődve veszem ki a kis dobozból a benne található cetliket. Mindegyiken különböző név szerepel és más dátum. Kissé értetlenül forgatom a kezeim között a vékony papírlapokat, amikor hirtelen még egy cetlit vélek észrevenni. Gyönyörű, gömbölyű írott betűkkel ez áll rajta: Dr. Charles Montgomery. Alatta volt még egy pár ilyen, különböző betűtípusokban, mintha valaki éppen az aláírását gyakorolta vagy esetleg tökéletesítette volna. A dobozban, ahol ezt találtam, még van egy füzet is, amit kíváncsian kinyitok. Egy naplót találok - valószínűleg ez is a doktor tulajdona.

"1922. november 14.

A ház végre elkészült - Nora elégedettnek tűnik jelen pillanatban, azonban ahogyan ismerem, ez biztosan meg fog változni. Állandóan nyavalyog valami miatt, remélem, hogy egy ideig most hagyni fog dolgozni. Mindig beleszól a munkámba - Frankensteinnek gúnyol, grimaszokat vág. Valamikor úgy érzem, hogy nem kellett volna feleségül vennem. Nem törődik a gyerekünkkel, csak eszik, iszik, alszik és mindenbe beleköt. Belefáradtam abba, hogy megfeleljek neki. Drogozni kezdtem, és már túl késő leszokni róla, nem mintha nagyon szeretnék. Nora már megint lent van, és ordibál a gyerekünkre. Förtelmes szülő, legszívesebben..."

- Mit csinálsz itt fent? - szólal meg hirtelen apa. Lefagyok, és csak megvonom a vállam, a papírt pedig a dobozba rejtem. A lebukás miatt kissé érdes hangon válaszolok:

- Nézelődöm.

Édesapám megcsóválja a fejét, majd lehív vacsorázni. Engedelmesen bólintok, de amikor lemegy, utánaszólok, hogy még maradok két percig. Mivel nem hallok választ, úgy veszem, hogy nem bánja. Megragadom az ékszertartót és a füzetet, majd a szobámba sietek és bezárom az ajtót. Megfontoltan nézegetem tovább a papírokat, majd kinyitva az éjjeliszekrényem fiókját elrejtem oda ezt a régi tárgyat. Hirtelen egy apró papírt vélek felfedezni ott, ami össze gondosan van hajtva. Kinyitom a kis cetlit, majd mosolyogva olvasom a kissé csúnya, de azért számomra igenis ismerős kézírást:

"Holnap este éjfélkor a pincétekben."