05. I don't know why

Kedves olvasóim!

Rettenetesen sajnálom a kimaradást, pontosan két hete nem volt új rész, és röstellem is, ezért elnézést szeretnék kérni tőletek. Bocsánatot szeretnék kérni még azért is, hogy ez a fejezet ilyen szar lett, de már nagyon hiányoltam jómagam is az új részt, ezért rávettem magam, hogy gépeljek, így kérlek benneteket, hogy ne haragudjatok, hogy ilyen pocsék lett. :( Tehát itt is van az új fejezet, kellemes olvasást kívánok, és ne felejtsetek el megjegyzést hagyni a bejegyzés alatt, hogy tudjam, valóban annyira összecsapott -e a fejezet, mint amilyennek tűnik.

M.

                         05. I don't know why.

"EGYMÁSRA TALÁLTUNK, SZÍVÜNK LÁNGRA KAPOTT, DE AHOGYAN A GYERTYA IS EGYSZER ELALSZIK, ÚGY AZ EGYMÁSRA TALÁLÁSUNK SEM TART ÖRÖKKÉ."

Valaki csenget.

Anya kissé paranoiás tekintettel megy ajtót nyitni, amiért nem okolom, mindannyiunkba belevésődött az a bizonyos éjszaka. Megkönnyebbülten suttogja felém, hogy csak a rendőrök érkeztek meg. Mivel tegnap este még eléggé frusztráltak voltunk, így a kihallgatást mára halasztottuk, két nappal a betörők incidense után. Az ebédlőnk a színhely - anya és én egymás mellé ülünk, a két rendőr az asztal túloldalán foglal helyet.

- Szóval... - szólal meg az egyik, míg kényelmesen elfoglalja a helyét. Feszengve fészkelődöm, anya pedig idegesen a körmét rágja. Sosem szokott ilyet csinálni, csak amikor tényleg nagyon izgul. A rendőr mosolyogva reagálja le pörgésünket. - Először a kislányt kérdezném ki, de ha gondolja, közbeszólhat, asszonyom. Tapasztalataink szerint sokkal jobb először a kiskorúakkal kezdeni a beszélgetést, így előbb túl leszünk rajta. Tehát, Violetta... - kulcsolja össze a kezét, meg sem várva anya reakcióját erre az egészre, bár úgy tűnik, hogy édesanyám valahol nagyon messze jár a jelen pillanatban.

- Violet - javítom ki ösztönösen. Már megszoktam, hogy mindig elrontják mindehol a nevem, mintha csak összebeszéltek volna az emberek maguk közt. Teljesen higgadtam reagálom le az ilyen hibákat, legalábbis kívülről így mutatom.

- Ó, elnézést! - nevet fel hitetlenül a biztos úr, mintha az év legjobb poénját hallotta volna. Nem figyelek rá annyira - bár elég nehéz - inkább a másik rendőrre koncentrálok, aki csöndben ül a hahotázó kollégája mellett, csakis az édesanyámra összpontosítva. Valószínűleg azt szeretné megakadályozni, hogy anyu ne pattanjon fel és ne rohanjon el idegességében, amitől igazából én is tartok egy picit.

- Nos, akkor Violet... - a nevemet irdatlanul hamis brit akcentussal ejti ki, legszívesebben a fejére döntenék egy házat ez miatt. -  Hol voltál te, amikor betörtek a házba? Csak őszintén, nem kell félni - mosolyog rám a rendőr. Eszemben sincs, hogy féljek ettől a hülye faszfejtől, ezért kihúzom magam, és megpróbálok minél határozottabban válaszolni:

- Éppen a házimat készítettem, amikor anya a nevemet kiáltotta - hatásszünetet tartok, de semmit sem ér, ugyanis a rendőr továbbra is kérdő tekintettel néz rám, ezért minél előbb folyatom. - Azt mondta, hogy menjek vissza a szobámba, zárjam be az ajtót és hívjam a zsarukat - anya dorgáló pillantást vet rám, mire ösztönösen kijavítom magam. - Elnézést, a rendőröket.

- És azután?

- Azután eszeveszetten keresgélni kezdtem a telefonom, de hatalmas meglepetésemre nem volt a táskámban - ütöm meg az ironikus hangot. - Valaki bejött az ajtón, én pedig későn vettem észre, aztán lehurcolt a lépcsőn, és a hülye rokonaival meg akart ölni.

- Tehát a rokonai voltak? - szólal meg először, amióta a szobában vagyunk a másik rendőr. Mély és rekedtes hangja van, és ha ezeket összekombináljuk a nézésével, akkor a falra mászok.

- Nem ugorhatnánk ezt át? Kissé frusztráló a saját életveszélyemről mesélni, nem beszélve arról, hogy túléltem. Nemsokára úgyis megjön az apám, és akkor már ketten lesznek anyával. Amúgy meg, ez egy kihallgatás. Nem kéne itt valami ügyvédünk is legyen? - kelek ki magamból türelmetlenül. Próbálok nem túl erélyesen hangzani, de az idegesség és az adrenalin megakadályozza ezt.

- Violet, te úgy látom, nem veszed ezt elég komolyan - szól rám a zsaru. - Tegnap éppen életveszélybe kerültél, és majdnem meggyilkoltak. Nem is érdekel, hogy hová tűnhettek? Nem szeretnél rájönni, hogy mi volt a tettük mögött?

- Majd elmondom, hogy mi volt a tettük mögött - állok fel az asztaltól, anya pedig kíváncsian néz fel rám, de nem szól egy szót sem. Sokkolva van. - Ezek a pszichopaták, akik tegnap itt voltak, újraakartak játszani velünk egy már megesett gyilkolást, ebben a házban, és akkor is ezt tették volna, ha esetleg két idős hölgy lakna a házban, vagy esetleg két hétéves. Nem direkt ránk támadtak. Arra a kérdésre pedig, hogy érdekel -e, hogy hol vannak, csak röviden annyit nyilatkoznék, szerintem  már halottak. Ennyi - kisomfordálok a szobából, nem törődve azzal, amit a rendőrök mondanának. Elegem van ebből a hülye játékból - az emberek mindig kikomplikálnak mindent, amikor egyszerűen is meg lehetne oldani. Felmegyek a lépcsőn, majd egyenesen a szobám felé veszem az utat. Becsapom az ajtót, és kiterülök az ágyamon, a mennyezetet bámulva.

Hagyjanak már békén!

Három óra múlva lesomfordálok a lépcsőn, mire apát látom a rendőrökkel beszélni, ugyanazon a helyen, ahol én ültem. A zsaruk éppen felállnak és az ajtó felé veszik az irányt. Akkor lépek be az ebédlőbe, amikor ők távoznak, de szó nélkül elsétálok mellettük, nem köszönök nekik. Illetlenség, de egyszerűen annyira buták és felszínesek, hogy nem méltatom őket semmire sem.

- Violet... - szólít meg apa. - Nem hiszem el, hogy magad elbántál azokkal a pszichopatákkal... - ölel át esetlenül.

- Nem egyedül tettem. Tate segített - bukik ki belőlem. Amint kimondom, megbánom, ugyanis ezt titokban kellene tartanom, mert úgy a fiú is gyanússá válhat, azonban vállalva a kockázatot kirukkoltam vele. Nem tudom elviselni, ha én esnék ki hősként ő helyette.

- Tate? Mit keresett ő itt? - néz rám apa kérdő tekintettel, és anya is fürkésző szemeket vet rám.

- Honnan tudhatnám? - vonom meg a vállam. Fogalmam sincs, hogy mit keresett itt, eddig meg voltam győződve, hogy apa hívta valamiért, de amint kiderült, nem így volt. A stressz miatt igazából nem tudtam rendesen elgondolkodni azon, hogy vajon minek volt nálunk, azonban majd alaposan ki kell kérdeznem, mert szerintem magától nem fog sokat mondani.
- Violet! - néz rám apa úgy, mint aki tudja, hogy hazudok. Pedig téved!
- Nem én hívtam. Egyszerűen csak... Valamiért itt volt. Veled ellentétben - döfök apába egyet, hogy lelkiismeret-furdalása legyen egy picit. Eszembe jut még valami, így gyorsan kimondom, mielőtt félbeszakítanának. - Szeretném, ha újra kezelnéd Tate-et. Megmentette a családodat. Ez a legkevesebb, amit tehetsz - vonom meg a vállam kifejezéstelen tekintettel. Apa csalódottan csóválja meg a fejét:

- Violet, mondtam, hogy ne találkozz vele. Veszélyes.

- Azt is mondtad régebben, hogy mindig itt leszel velem. Valószínűleg tőled örököltem azt, hogy megszegem az ígéreteimet.

Kíméletlen pillantást vetek apámra, majd kiballagok a szobából. Egy ideig töprengek, hogy hová menjek, ugyanis szeretnék kicsit elválni a szobámtól, így a pince felé veszem az irányt. Valami azt súgja bennem , hogy oda kell mennem. Az ajtó kinyitásával szenvedek egy kicsit, mert az általában mindig be van ragadva. Amint sikerül kinyitnom, azonnal be is lépek. Elébem tárul a lépcső, így a lépteimre vigyázva lemegyek. Arra is ügyelnem kell, hogy ne verjem be a fejem a hülye alacsony mennyezetbe. Nem akarok azzal vesződni, hogy felkapcsoljam a lámpát, bár azért kicsit tartok a rám boruló feketeségtől, de azért továbbmegyek. Lekerülök a sarkon, majd elébem tárul a pince azon része, ahol a Leah-val való incidens történt. Felkapcsolom a villanyt úgy, ahogyan azt tettem akkor is. A szék, amin Tate ült még mindig ott van, ami kissé fájdalommal tölt el, emlékeztetve engem arra, hogy milyen undokul küldtem el azon az estén. Közelebb megyek az ülőhelyhez, leszeretném róla törölni a port, és már kinyújtom a kezem, amikor azt veszem észre, hogy ringatózik - mintha valaki nemrég ült volna rajta. Villámgyorsan visszakapom a tenyerem, és ijedten hátrálni kezdek, majd megfordulok és felrohanok a lépcsőn. Átkozom magamban azt a napot, amikor ki akartam tolni Leah-val, sosem fogom elfelejteni azt a bakimat.

Tizenhét évesen még egyelőre nem legális cigarettáznom, ezért elloptam apától egy egész pakli cigarettát, amit az irodájában találtam az egyik szekrénybe dugva. Amikor a szüleim megtudták, hogy rászoktam, elrejtették előlem, de sajnos nem számítottak arra, hogy mindig megtalálom őket. A házon kívül szeretném elszívni a cigarettákat, de inkább úgy döntök, hogy vállalom a kockázatot és felülök az egyik oszloppárkányra, és ott fogyasztom el a mérget. Csikk, csikk után fogy, én pedig továbbra is azon gondolkodom, hogy hogyan hozhatnám rendbe az életemet, ha folyamatosan csapások érik a családomat, amikor váratlanul susogásokat hallok és lépteket. Meghűl bennem a vér és azon nyomban elrejtem a cigarettákat a táskámban, de amikor meglátom, hogy ki az, hatalmasat sóhajtok a megkönnyebbüléstől. Leül velem szemben, és egy ideig farkasszemet nézünk, majd mosolyogva kiveszi a táskámból a cigarettás paklit.

- Azt hittem, hogy nem szabad cigarettáznod - dorgál meg kedvesen. Szó nélkül hagyom, és újra beleszívom a csikkbe. Csodálkozva meredek rá, ahogyan leül velem szemben.

- Tate, mit keresel itt? - szegezem neki a kérdést.

- Apád újra kezel engem - mondja egy nagyot sóhajtva. Mosolyogva reagálom le. Azt hiszi, hogy meg tud lepni? Hát akkor melléfogott!
Megkínálom egy cigarettával, azonban elutasítja. Ezek szerint nem dohányzik. Érdekes.

- Azt mondta, hogy csak miattad vállal be újra, és hogy nem fogja tolerálni, ha megint a közeledben lófrálok - tördelni kezdi a kezét idegességében. Nyugtatóan ráteszem a porcelánfehér tenyerem az övére, majd jelentőségteljesen ránézek:

- Most akkor küldjelek haza?

Egyszerre tör ki belőlünk a röhögés, amit egy nyíló ajtó nyikorgása tört félbe. Mint ahogyan elzárják a csapot, úgy hallgatunk el, és feszülten várjuk, hogy mi történik. Közeli lépteket hallok, majd riadtan Tate-re nézek, aki már el is tűnt. Megkönnyebbülten dőlök hátra, de eszembe jut, hogy a cigarettát nem rejtettem el, így villámgyorsan próbálom eloltani a benne lévő tüzet, azonban már késő. Apa mosolyogva nézi szerencsétlenkedésemet, majd nyugtatóan megsimogatja a hajamat.

- Ne félj, nem azért jöttem, hogy lebuktassalak.

- Értem. Akkor miért? - nézek rá kérdőn. Még mindig haragszom.

- Felhívtam Tate édesanyját, hogy megmondjam neki a jó hírt. Újra kezelni fogom Tate-et - újságolja el a nagy hírt. Megvonom a vállam.

- Nem is vagy izgatott? - néz rám csalódottan.

- Köszönöm - mondom csendesen, magam elé meredve.

- Tudod, azon gondolkodtam, hogy hátha neked is jól jönne valaki, akivel beszélgethetnél a problémáidról - néz rám jelentőségteljesen. Kételkedő tekintetet vetek rá.

- Nem akarok pszichológushoz járni - közlöm vele.
- Nem is akarlak pszichológushoz küldeni - vonja meg a vállát mosolyogva.
- Tudom, hogy pszichiáter vagy és az mellett az apám is, de akkor sincs kedvem a problémáimról beszélgetni.
- Nem is magamra gondoltam. De ha esetleg szeretnél egy szakemberrel találkozni.... - ajánlja föl.

- Persze, meggondolom - szakítom félbe hadarva, majd a távolba meredve jelzem neki, hogy az én részemről le van zárva a beszélgetés, ugyanis eszemben sincs dilidokihoz járni.

Apa megsimogatja a térdem, majd szótlanul elballag. Várok egy pár másodpercet, azután pedig keresni kezdem a szememmel Tate-et. Előbúvik az egyik oszlop takarása alól, majd újra szembe ül velem.

- Bárcsak nekem is ilyen apám lenne.

Kérdő pillantást vetek rá. Egyáltalán fogalma sincs az egészről. Azonban ha jobban belegondolok, én sem ismerem az ő helyzetét.

- Törődik veled. Szerencsés vagy - magyarázkodik.

Üres tekintettel nézek rá, majd előhúzom egy új cigarettát a pakolásból, ő pedig elveszi a gyújtót és meggyújtja nekem. Mosolyogva nézi, ahogyan kifújom a füstöt.