2015. február 15., vasárnap

08. The road is long

Kedves olvasóim!
Nagyon-nagyon sajnálom a kimaradást, azonban panaszkodni a földrajz tanáromnál lehet - de vigyázat, nagyon szigorú. Megérkeztem az új résszel - kicsit rövid lett, de szerintem elfogadható (javítsatok ki, ha tévedek). Komolyra fordítva a szót: nagyon szépen köszönöm a 63 olvasót, elképesztően örülök nektek, csupán egy icinke-picinke kérésem lenne: ha elolvastátok ezt a részt, és szeretnétek következőt, akkor kérlek titeket, pipáljátok ki a bejegyzés alatt látható kis ikont, hogy tudjam, kíváncsiak vagytok a történet folytatására, valamint ha tetszett/nem tetszett a rész, írjátok meg megjegyzésben, mert engem nagyon érdekelnek a visszajelzéseitek, akár jók, akár rosszak. :) Mindenesetre köszönök minden eddigit nektek. <3
P.S. Új szavazást indítottam! :)
M.
                      08. The road is long.
"NEM TUDSZ MEGIJESZTENI - AMIKET EDDIG ÁTÉLTEM, MÁR ÍGY IS ELÉGGÉ FÉLELMETES VOLT. "

Szaporán lélegzem.
A szívem hevesen dobog - nem szoktam mindennap kihallgatni a szüleimet. Legutoljára hét éves voltam, amikor megbújtam egy fotel háta mögött, és hallgatóztam, ezt azonban nem lehet komolyan venni, ugyanis semmit sem értettem a beszélgetésükből - valószínűleg az áremelkedésről csevegtek, engem pedig egész egyszerűen hidegen hagyott az egész. S íme, tíz évvel az után ismét  az ebédlőajtóhoz kell settenkednem, hogy néhány fontos információhoz jussak. Anya és apa az asztal körül ülnek, és bizalmasan beszélgetnek. Hegyeznem kell a fülem, hogy elcsípjem a mondatfoszlányokat.
- Tegnap volt itt egy idős hölgy, aki a házvezető nő lenne - meséli anya, apa pedig bólint. Idegesen toporgok a lebukástól való félelem miatt, és részben azért, mert a zoknim átereszti a padló hidegét.
- Csodálkozom, hogy ilyen későn jelentkezik, valószínűleg még csak nemrég tudta meg, hogy beköltöztünk. Felbéreltem, ugyanis most a terhesség miatt úgysem tudok olyan aktívan részt venni a házimunkában - magyarázkodik tovább. A szememet forgatva tovább hallgatózom:
- Miért döntöttél nélkülem? Úgy értem, megvárhattad volna, amíg hazaérek - értetlenkedik apa. Én nem csodálkozom - anya általában mindig apa beleegyezése vagy hozzászólása nélkül dönt. Amikor megcsalta anyát, sokáig Veronicánál, édesanyám testvérénél kellett élnem, ameddig anyu bele nem egyezett abba, hogy újrakezdjék az egészet, hogy megmentsék azt, ami a családunk romjaiból megmaradt.
- Azt mondod, hogy nem volt helyes döntés? - kérdez vissza anya. Apa tehetetlenül megvonja a vállát, mire a folyamatos toporgásom végett megreccsen a padló. Villámgyorsan eliszkolok és felrohanok az emeletre, mielőtt még észrevennének, majd bezárom az ajtót. Mekkora egy idióta vagyok! A szüleim biztosan rájöttek, hogy kémkedek utánuk, így elvesztem a bizalmukat, pedig nem akartam semmi rosszat, csak az érdekelt, hogy mit beszélnek a ház eladásával kapcsolatban. A tenyerembe temetem az arcom, és így maradok fél percig, majd a könyvespolcom felé somfordálok, az Antigonét keresve, hátha kikapcsol és eltereli a figyelmemet erről az idióta helyzetről. Leemelem a kissé poros könyvet a polcról, amikor recsegést hallok az ágy alól. Még mindig kissé paranoiás vagyok a betörés óta, ezért azonnal a legrosszabbra gondolok. Óvatosan közeledek az ágyam felé, de mielőtt benéznék alá, valami elkapja a lábamat. Felsikoltok, és arrébb ugrom, mire egy kissé teltebb alkatú lány kúszik ki az ágyam alól. Azonnal felismerem őt a szüleim korábbi leírásából, hogy ez csak egyetlen személy lehet.
- Addy! - szólok rá kissé mérgesen. - Mit keresel itt? Megijesztettél!
- Csak egy kis halloweeni tréfa - vigyorog az arcomba, majd feláll. Sokkal alacsonyabb nálam, tíz-tizenöt centiről lehet szó. A szüleim azt is elmesélték, hogy ha bármikor találkozok vele, legyek tapintatos, ugyanis Addy down-szindrómás. Kislányos kinézete ellenére minden bizonnyal sokkal öregebb nálam.
- Holnap lesz Halloween - zavarodok össze, hiszen így is van. Az iskolában is mindenki valami "Mindenszentek Bulijáról" beszél, amire én természetesen nem lettem meghívva. Nem mintha mennék, egyáltalán nem vagyok partizós típus. Addy feláll és határozottan a szemembe néz:
- Szép lány akarok lenni!
Ha az előbb zavarodott voltam, most totálisan elveszítettem a fonalat, ezért összeráncolom a szemöldököm és megrázom a fejemet, megfeledkezve a tapintatosságról:
- Mi van?
- Csinálj belőlem szép lányt. Olyat, mint amilyen te vagy!
Bólogatni kezdek, bár még mindig nem tiszta az egész, de azért elrendelem, hogy leüljön a kis sminkes szekrényemhez, amit a szüleim még negyedikes koromban vettek. Kár, hogy nem számoltak azzal, hogy jobban szeretem a természetes szépséget, mint hogy belemártsam a fejem egy adag púderbe. Azoktól a rokonaimtól, akik szarnak rám és semmit sem tudnak rólam, akik csak udvariasságból látogatják meg a családunkat, minden évben valami sminkes izét hoztak. Ilyenkor csak hamis mosollyal megköszöntem, és máris feliszkoltam a szobámba, hogy olyan helyre dugjam őket, ahol a kutya se találja meg.
Most előkotortam ezeket a bontatlan dobozokat, majd az egyik alapozót megragadva bekentem vele Addy arcát. Ő türelmesen vizsgálgatja magát a tükörben, én pedig a kínos csendet félbeszakítva inkább bekapcsolom a zenelejátszóm, hogy valami háttérzaj menjen legalább.
- Hány éves vagy, Addy? - kérdezem tapintatosan, de kíváncsisággal tele. Megpróbálom türtőztetni magam - igyekszem kedvesnek lenni a betegsége miatt, ugyanis ez a gyenge pontom. Nem kérdezősködök a beosonásairól, mert nem tartom helyes ötletnek. A szüleim már beszéltek  erről Constanceszel. Constance Addy édesanyja, a szomszédasszonyunk, aki állandóan bepofátlanodik és kedveskedik nálunk, egyszer még kis muffinokat is hozott nekem, amiken apró ibolya díszecskék voltak. Lehet, hogy ő jópofának tartotta ezt a nevem miatt, de szerintem nem volt humoros, így nem is ettem meg, pedig igazából finomnak tűntek, de akkor eléggé mérges voltam anyura, ezért nem fogadtam el, amikor bejött a szobámba és megkínált vele. Azóta fogalmam sincs, hogy mi lett az édességgel - azon a napon törtek be hozzánk azok az idióták.
- Nem tudod a mondást? Egy nő sosem árulja el a korát - oktat ki kedvesen. Nevetve bólintok egyet, majd a haját kezdem el fésülni. Azután a szemhéját halványzöldre festettem be, ajkaira sötét, már-már piros rúzst kenek.
- Te szűz vagy? - kérdezi meg, ahogyan a tükörben felém néz.
Unott tekintettel nézek a mennyezetre.
Tipikus huszonegyedik századi kérdés - fél perce ismertem meg, és máris a szexuális életem felől érdeklődik. Úgy döntöttem, hogy nem fogok hazudni:
- Persze!
Tizenhét évesen még rengeteg időm van erre. Igazából örülök, hogy a magam ura vagyok, legalább valamivel kitűnök a tömegben. Az iskolámba járó tinédzserek háromnegyede már eladta a testét - a szomorú dolog az, hogy ezt még én is, akinek semmi közöm nincs hozzájuk, tudom.
- Na és te? - kérdezek vissza. Utálom a személyes kérdéseket, így ha elárulok magamról valamit, visszajárót is kérek érte.
- Hogy a pokolba lennék - nevet rám. Visszamosolygok rá, de nem vagyok kielégítve a válasszal. Igazat mondott, vagy hazudott? Ez irónia volt? A szarkazmus lelkes gyakorlójaként is megkérdőjelezem a mondatában a cinizmust. Elhessegetem a hülye gondolataimat, mert jobb, ha nem tudom az igazságot.
- Tate a fiúd?
Meglep a kérdése, ezért megint összezavarodok, és kissé el is pirulok. Úgy nézek ki, mint ha nekem is lenne pirosító az arcomon, nem pedig csak Addy-nek.
- Láttam bejönni a házatokba egy párszor, ezért is kérdeztem, hogy megtörtént -e már - kuncog. Kissé kínosan érzem magam, ezért nem merek felnézni, helyette inkább tovább fésülöm Addy hosszú és dús haját.
- Ő is csak rád vár - mondja tovább, amivel feszíteni kezdi a húrt, én pedig lassan elveszítem a türelmem. - Nagyon tetszel neki. Mindig rólad mesél. Azt mondja, hogy egy nagyon szép és okos lány vagy - fordul meg és rám mosolyog.
- Honnan ismered őt? - kérdezem kíváncsian, rosszindulat nélkül. Boldogérzettel tölt el, hogy Tate jókat mond rólam.
- Olyan, mint ha a bátyám lenne. Pedig én vagyok az öregebb - nevet rám. Hitetlenül elmosolyodom, és magamban még mindig repesek az örömtől, amiért tetszem Tate-nek. Ő is tetszik nekem. Nagyon. Mindig csak arra várok, hogy mikor fogja meg a kezem, vagy mikor hajol végre közelebb hozzám, hogy a fülembe súgjon. Addy zavar meg a gondolataimban, amikor meglátja magát a tükörben.
- Violet! Gyönyörű vagyok! - mondja, majd hálásan megölel.
Visszaölelem.
- Itt maradhatok még egy picit? - kérdezi óvatosan. Kissé megdöbbent ez a kérdés, így csodálkozva válaszolok rá egy újabb kérdő mondattal:
- Miért?
- Mert te vagy az egyetlen, aki nem röhög ki. Amúgy sem akarok hazamenni az anyámhoz, ritka undok nő. Amikor veszekszünk, mindig azt mondja nekem, hogy sajnálja, amiért régebben nem voltak a tesztek, amivel megtudhatta volna, hogy beteg leszek, így időben magzatelhajtásra ment volna.
Döbbenten hallgatom a szavait. Hogyan lehet ilyen egy anya a gyerekéhez? Szegény Addy!
- Most már értem, hogy miért szöksz át mindig hozzánk... - gondolkodok hangosan, ő pedig bólint egyet. Sokkal másképpen állok hozzá most már, hogy tudom a történetének egy részét.
- Nyugodtan gyere át hozzám beszélgetni bármikor, amikor szeretnél! - ajánlom fel.
- Köszönöm - suttogja, és egy könnycsepp gördül le az arcán.
- Minden rendben lesz - simítom meg a haját, mire elmosolyodik, de a szemei még nedvesek maradnak a könnyfátyoltól.



- Meg foglak ijeszteni - mondja Tate határozottan. Flegmán felnevetek, majd leülök szembe vele a kis asztalhoz, amit a pincében találtunk és előszedtünk. Megint a szokásos a helyszín - nem túl romantikus, de a lényeg, hogy ő itt legyen velem, és még gyertyákat is gyújtott az ijesztőbb atmoszféra végett. Kissé hátborzongató stílus, de legalább passzol hozzánk.
- Mit fogsz tenni, Magnus? - kérdezem nevetve, mert annyira abszurd ez a játékunk: el akarja érni, hogy megijesszen, én meg nem akarom, hogy látszódjon rajtam, hogy elérte célját.
- Egy rém történetet mesélek.
Mielőtt beleköthetnék, felemeli a mutatóujját, hogy jelezze; még nem fejezte be mondandóját.
- Illetve hoppá. A rémtörténetek általában kitalációk, azonban ez igaz - magyarázza.
- Gondolom, köze van a pincéhez - forgatom a szemeim.
- Eltaláltad. Szóval kezdem is:
„Dr. Charles Montgomery építette ezt a házat, és itt dolgozott, a pince egyik részében. Ő akkoriban az orvosok csillaga volt, azonban ugyanekkor drog függő is. Minden beteg, akit orvosolt, tudta ezt és titokban tartotta, kivéve egyet, aki el akarta híresztelni. Charles nem szerette volna a karriere végét, ezért az egyik kezelésénél a nőt elaltatta. Örökre. Sajnos nem számított arra, hogy a lány párja rá fog jönni a turpisságára, és a doktor már felkészült arra, hogy börtönben kell leélnie az életének a maradékát, ám a legény nem akarta beavatni a rendőrséget, ezért egy egyszerű módon rendezte el. Ellopta Charles és a felesége, Nora babáját, majd egy hétig magánál tartotta. A Montgomery család el volt keseredve, különösen Nora, aki teljesen elvesztette az eszét, és mindenért Charles-t hibáztatta. Azonban egy hét elteltével csengettek és be is kopogtak az ajtón. Charles kinyitotta, de senki nem volt, csak egy doboz. A sokat látott orvos nem is gondolta volna, hogy a dobozban befőttes üvegekben tárolt testrészek lesznek. Egy kisbaba testrészei. Az elaltatott nő párja a szemet szemért, fogat fogért elvet választotta. Charles nem hagyta annyiban a dolgot, újra életet akart adni a kisgyereknek, és sikerült is. Több, mint két évig próbálkozott, mire megalkotta az új Frankenstein-t. Nem úgy nézett ki, mint ahogyan a rendes babák szoktak. Hófehér bőrű volt és kopasz. Amikor Nora megtudta, hogy férje mit művelt, megölte a doktort és magát is egyben. Azóta mind elveszett lélekként itt kószálnak a pincében, napjainkig.”
- Jézusom - csúszik ki a szájamon. Tate tágra nyílt szemmel figyel, és viszonozom a nézését, azonban gyorsan elkapom a tekintetem, mert üvölt rólam, hogy bekajáltam a dolgot.
- Te hülye vagy! Felejtsd el, egyszerűen felejtsd el! - állok fel, miközben a hátamon futkos a hideg. A lépcső aljához somfordálok. Tate nem néz rám, a semmibe bámul, jómagam is még mindig a történet hatása alatt állok. Imádom a rémmeséket, de ez... Kissé durva volt. Nem azért, ami történt benne, hanem a tény miatt, hogy a mi pincénkben ment végbe. Feltéve, ha egyáltalán igaz ez az egész.
- Miért nem megyünk valahová ezen a dohos helyen kívül? Egy igazi randira - használom ki a hirtelen jött bátorságom, és felajánlom ezt. Egy pillanatig csend lesz, addig pedig lélegzetvisszafojtva állok. Tate felém fordul és mosolyogva feláll. Elébem lép és összekulcsolja a kezeinket. Testem azonnal átforrósodik, és reflexszerűen kiráz a hideg. Kedvesen a szemembe néz.
- Rendben. Holnap este jövök érted, és akkor elmegyünk valahová.
Megigézve nézek a szemeibe, ő pedig megajándékoz egy újabb mosollyal. Lépteket hallunk fentről, mire mindketten összerezzenünk.
- Gyere, menjünk fel. Apa és anya nem fognak észrevenni minket - ígérem meg, majd felhúzom magammal a lépcsőn, repesve az örömtől.

12 megjegyzés:

  1. Hoppá! Mint mindig most is imádom ezt a részt. (Tudom,hogy megígértem,hogy írok egy hosszú megjegyzést,azonban úgy döntöttem,hogy csak akkor fogom leírni a teljes véleményemet,ha a blogot befejezed.)
    Természetesen várom a következő részt,nagyon. Csak így tovább!
    Bxx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon szépen köszönöm a megjegyzésedet, örülök, hogy tetszik az új rész. :) Ahj, most várhatok a blog befejezéséig. :( :Dxx
      M.

      Törlés
  2. Fantasztikus!Várom a következő részt!
    Veronikaxx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, sietek az új fejezettel. :)xx
      M.

      Törlés
  3. Csak annyi hibát találtam benne, hogy... ja, nem, olyan nem volt. :p :D
    Várom a folytatást izgatottan! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Örülök, hogy tetszett a rész! :)xx
      M.

      Törlés
  4. Drága Miranda!
    Már egy ideje olvasom a blogod, viszont eddig nem írtam neked. Azt hiszem most már itt az ideje.
    Annyira imádom, ahogy formázod a mondataidat, ahogy elmeséled az egészet. Szerintem fantasztikus! Igazán tehetséges vagy! Gratulálok ehhez a történethez és sok sikert hozzá. Várom a folytatást! :)
    xx Dot Lloyd.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat, igazán sokat jelentenek nekem. :)<3xx
      M.

      Törlés
  5. Én egy picit félek a következő résztől. Remélem nem kell extra zsebkendő csomagot vennem, és megíród úgy, hogy ne kelljen sírnom. Bízok benned! :P

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Haha, nem kell félni, nem lesz sírás. :D (pedig én szeretem a sírós jeleneteket:( )xx
      M.

      Törlés
  6. Drága Miranda!
    Nem tudom, hiszen nem láttam a sorozatot, hogy Tatenek mi ez a meg akarlak ijeszteni heppje, de jó lenne, ha végre rájönnék, mert ez így nagyon-nagyon fura... viszont az igazi randi nagyon jól hangzik, Addy pedig extra ijesztő... rosszabb, mint a történet volt :O XD
    Kellemes hetet!
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Hát, Tate egy nagyon fura alak, az biztos. :D Igazából már én is alig várom, hogy írhassam a randizós részt, ahw. :3 Hihi, amúgy köszönöm szépen a kommentet. :)xx
      M.

      Törlés