2015. február 21., szombat

09. We carry on

Kedves olvasóim!
Hú, hát, most megszegem a rutint, tehát szombaton jön az új rész, mert holnap egész nap elfoglalt vagyok (vasárnap a pihenés napja... eh), ezért ma publikálom a következő fejezetet. Gonosz vagyok (muhahaha, de még mennyire), ezért a mai rész nem tartalmazza a randis jelenetet. Terveim szerint jövő héten hétközben hozok egy új részt, tehát nem kell vasárnapig várni. Mostanában nagyon írós kedvemben vagyok, és másfél óra alatt kész vagyok egy fejezettel. :)
P.S.: Ma még lehet szavazni a modulsávban lévő közvélemény-kutatáson!
M.
09. We carry on.
"AZ EMBERNEK NEM CSAK SZEM KELL, HOGY LÁTNI TUDJON."


Amint belépek az osztályterembe, észreveszem, hogy egy hely megüresedett. Nem pazarlom rá túlságosan a figyelmemet, sokkal inkább az köt le, hogy az osztálytársaim mind kisebb csoportokban állva sugdolóznak. Megszoktam már azt, hogy kirekesztenek, azonban most nem olyan volt, mint általában, érzem, hogy valami súlyos dolog történt. Nyugtalanul a helyemre ballagok, majd megpróbálom feltűnés nélkül kihúzni a székemet, hogy leüljek rá. Szerencsétlenségemre a bútor idegesítően nyikorgó hangot hallat, ezért behúzom a fejem, és elvörösödve kínosan felnevetek. Minden szempár rám szegeződik, amiért gyorsan beülök a padba, majd kipakolom a könyveim és nézegetni kezdem a borítókat, mintha először látnám őket. Mindet egyenként megsimítom, majd kinyitom őket az első oldalon, és a fényes lapokat is megérintem. Az első oldalakat mindig telefirkálom dalszövegekkel, így azokat olvasgatva elmerengek. Hirtelen rádöbbenek, hogy ki hiányzik - Leah. Igazából még mindig nem tudom hová tenni ezt a hirtelen változását, egyszerre lett idegesítő és ijesztő is, egyik napról a másikra átváltozott. Gondolkodásom közben a tanár is megérkezik, így már nyúlok is a füzetemért, ugyanis történelmen nem is nagyon csinálunk mást, mint hogy írunk. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem csak a tanár, hanem az igazgató is belép a tanterem ajtaján. Türelmetlenül várom, hogy mi lesz ebből. Mindenki búsan mered maga elé, legtöbben a tolltartójukat babrálva merednek a gondolataikba. A kíváncsiság már megfojt, és fogalmam sincs, hogy mi történhetett, ezért csak bénán repked a pillantásom egyik diákról a másikra.
- Kedves tanulók - dörmögi az igazgató. Magamban hálát adok az égnek, hogy végre megmagyarázzák, hogy mi megy végbe. Úgy érzem magam, hogy mindenki birtokol egy bizonyos információt, amibe csak én nem vagyok beavatva.
- Szerintem már elég sokan tudjátok, hogy mi történt, ezért nem is kertelnék túl sokat. Nagyon sajnálom, hogy ez lett, és fogadjátok őszinte részvétemet Leah miatt. Ez hatalmas veszteség iskolánk számára, hogy egy ilyen fiatal lány ezt tette magával. Ez tényleg leírhatatlan tragédia. Arra kérnék mindenkit, hogy aki bármire emlékszik, amit Leah mondott, vagy ami gyanúsat tett, az kérem, órák után azonnal forduljon az igazgatói irodába. Köszönöm. És mégegyszer nagyon sajnálom. Tudom, hogy nehéz lesz feldolgozni, merthogy ugye egy barátnőtöket veszítették el, ezért kérlek meg benneteket, hogy mindannyian menjetek el a temetésre, megadva neki a tiszteletet.
Mint a villámcsapás, úgy nyernek értelmet a fejemben összerakott puzzle-darabok. Leah öngyilkos lett. Kiráz a hideg, felkúszik a gerincemen, és ott fojtogatni kezd. A tenyerem izzad. Nem tudom ezt hová tenni. Valami összetört bennem. Lehet, hogy a napokban megváltozott, és lehet, hogy nagyon összevesztünk, de tudom, hogy legbelül megmaradt az, aki volt - egy lány, aki elveszett ebben a nagy világban. Jobban fáj a tudat, hogy elment, mint gondolnám. Nem töltöttünk túl sok időt együtt, de ahhoz épp eleget, hogy hiányozzon. Mindvégig megvolt bennem a remény, hogy hátha újra a régi lesz, és megbocsátja nekem a pincében történteket, de most már ez lehetetlen. 
Egész nap ürességet érzek. Még sosem voltam részese egy halálesetnek - a dédinagymamámét kivéve. Olyan, mintha csak bolyonganék a folyosókon, és nem jutnának el a hangok a tudatomig. Belülről fojtogatnak a gondolataim.
A szünetben lassú léptekkel ballagok oda a szekrényemhez, és kétszer is újra kell tárcsáznom a számokat, mert az idegességtől folyton elcseszem. Amint végre kinyílik a szekrény, egy boríték esik a földre a lábam elé. Gyanút fogva körülnézek, azonban mindenkit közömbösnek látok, így felemelem a borítékot a földről, és megforgatom az ujjaim között. Csak egy név áll a hátulján: Violet, amiből rá kell ébrednem arra, hogy valóban nekem küldték. A kézírás ismerősnek tűnik, azonban elsőre nem ugrik be, hogy kié ezek a kacskaringós betűk. Először Tate-re tippelek, de miért írna nekem levelet? Küldött már kisebb üzeneteket, de az írás sem hasonlít különösebben az övére. Arra a döntésre jutok, hogy bármi is lapul a borítékban, ráér addig, amíg haza nem érek. Óvatosan elhelyezem a táskámban, majd becsukom a szekrényajtóm és a matekterem felé veszem az irányt.



- Violet, tetszik a ház? - kérdezi apa, amint hazaérek a suliból és belépek az ajtón.
A szüleim valami dizájnereket béreltek fel, akikkel kidíszítették a házunkat halloweeni stílusra, ugyanis az ingatlanügynökünk szerint ez segíthet az eladásban, ami hülyeség, így is frászt lehet kapni ettől az épülettől, ha pedig vigyorgó töklámpásokkal van tele a kert, az még furcsábbá és taszítóbbá teszi, ráadásul erőltetettnek tűnik. A mi családunk sem vette volna meg a házat, ha nem mondtam volna, hogy nekem bejön. Anya és apa látták a szenvedésemet, ahol ilyen meg olyan medencés lakásokat kellett bejárnom napról napra, így amikor végre látták, hogy meg vagyok elégedve eggyel, azonnal felugrott a "Melyik házat vegyük meg?" lista élére.
- Nagyon... Ijesztő - keresem a megfelelő szavat arra, amivel leírhatom, hogy mit láttam. Igazából elég klassz lett a díszítés, csak nem értem azt a madárijesztőt, amit odaraktak az udvarba. Az mit szimbolizál? Amikor beléptem a kapun, azt hittem, hogy valami élőhalott járkál az udvarunkban, de később láttam, hogy csak egy madárijesztő, aminek a vállán egy varjú ül. Azért egy próbát megért.
- Szerintem is gyönyörű - mosolyog anya. - Nem úgy, mint az, amit apád művel - veti oda apunak, mint ha egy cselédhez beszélne.
Egy másodperc alatt változik meg a hangulat anya beszólásával. Értetlenül kapkodom köztük a fejemet, de senki sem veszi a fáradtságot, hogy elmagyarázza mi folyik itt. Édesanyám csak fáradtan megdörzsöli a szemeit, apa pedig lesütött szemekkel vakarja a fejét.
- Lemaradtam valamiről? - kérdezem erőtlenül, de egyikük sem válaszol.
- Remek - dörmögöm, majd felsietek a lépcsőn a szobámba. Fáradtan fekszem le az ágyamra, és már éppen nyúlnék az éjjeliszekrényemen lévő zenelejátszóért, de eszembe jut a kis boríték, amit a suliban a szekrényemben találtam, ezért felülök és kihalászom a táskámból. Óvatosan kinyitom, majd egy papírt veszek ki belőle. Egy levél - azonban még nem tudhatom, hogy ki írta. Félreteszem a borítékot, majd elhelyezkedem az ágyamon és olvasni kezdem a papíron lévő írást. A zenelejátszómon közben elindítok egy The Smiths számot.

"Violet!
Nem tudom, hogy most mit írhatnék, túl sok minden felgyülemlett bennem - félelem, fájdalom, üresség, őrület, és még sok más is, amik így sorban váltogatják egymást. Egyszerűen képtelen vagyok szavakba önteni azt, amit most érzek, és amit tenni fogok - kérlek, olvasd végig ezt a levelet, bármennyire utálsz is most!
A történetünk ott kezdődik, amikor megismerkedtünk. Leültél mellém beszélgetni, nem ítéltél el, mint a többi diák. Sosem fogom elfelejteni, hogy milyen kedves és megértő voltál, és hogy meghallgattál, amikor kellett, valamint beszéltél, amikor szükségem volt rá. Ez mind szép és jó, azonban ennek nem kellett volna így történnie. Egyáltalán nem. Nagyon kevés ideig voltunk együtt, azonban igazán megkedveltelek. Te voltál az első és az egyetlen igaz barátnőm. Nem is tudom, hogy hogyan vészeltem át addig az iskolát nélküled. Lehet, hogy nyálasan hangzik, és hogy most valószínűleg fintorogva olvasod ezeket a sorokat, azonban így igaz - legalább most legyek őszinte, hiszen ezután már semmi sem számít - nekem legalábbis. Akkor, amikor a segítségedet kértem ahhoz, hogy beszélni tudjak anyukám szellemével, az egy meggondolatlan és buta döntés volt. Mindkettőnket veszélybe sodortam. Nem a szellemes rész miatt, hiszen ki sem próbáltuk, és szerintem magunkban mindketten tudtuk, hogy erre nem is kerül sor. Segítséget kértél valakitől, hogy elűzz. Inkább hátba szúrtál, mint hogy nemet mondj nekem. Mit mondhatnék? Rosszul esett. Akkor nagyot csalódtam benned. Megsérültem, folyt a vér az arcomból. Sírva rohantam hazáig a sötétben az utcán, és minden pisszenéstől félreugrottan. Nem bírtam aludni, nem jött álom a szememre, egyszerűen még a pilulák sem segítettek. Egész este a falamat bámultam, vagy pedig egyszerűen a takarómba burkolóztam és füleltem, hogy mikor jön el értem újra az a lény. Nem akartalak többé soha látni - elidegenedtem tőled. Nem volt erőm a szemedbe nézni azok után, hogy ott nem segítettél nekem, hogy csak álltál, hogy igazából TE tetted ezt az egészet velem. Utánam jöttél bocsánatot kérni, azonban én elküldtelek, képtelen voltalak meghallgatni. Helyes döntés volt ez? Őszintén szólva - nem tudom. Azonban azután jött életem legszánalmasabb időszaka - olyan akartam lenni, amilyen nem is vagyok igazából. Egy divatribanc. Azt hittem, hogy ha megváltozok kívülről, talán belülről is más leszek - erősebb, magabiztosabb. Azt hittem, hogy elérek valamit azzal, ha bántalak téged a "barátnőimmel". Visszaakartam neked fizetni azokat az érzéseket, azokat az álmatlan, átforgolódott éjszakáimat. Azt szerettem volna, hogy te is bűnhődj és szenvedj! Micsoda buta és gyerekes gondolat volt ez! Egy igazi idióta vagyok.
Tehát bocsánatot szeretnék kérni. Mindenért. Nem tudom, hogy te miként látod a dolgokat, azonban kérlek, érts meg, vagy legalább hagyd meg nekem az illúziót, hogy azt tudva tegyem ezt meg, hogy megbocsátasz. Sajnálom Violet, de tényleg. Kérlek, ne haragudj rám, és ne gondold azt, hogy gyerekes vagyok, mert igazából sokat láttam már. Túl sokat is...
Az utolsó mondattal egy konkrét eseményre céloztam, aminek te is részese voltál. Igen, arra gondolok, amikor és ahol szereztem a karmolásokat. Ami megtámadott, az nem ember volt. Akkor is tudtam, de nem akartam elfogadni. Most már tudom, hogy az nem ember volt. Nem a Tate fiúd (igen, idegesíteni akarlak, ennyi jár nekem is), hanem valami más. Egy lény, amit még sosem láttam, mert nem láthattam. Vak voltam - csukott szemmel jártam a világban. Nem ismertem még a fájdalom sokszínű árnyalatát. Azonban most, hogy rájöttem valamire, igazából elegem lett. Nem bírom ezt már ki. A mindennapi problémáimat már megszoktam, de ez - ezt nem tudom leírni. Amióta megtudtam a titkot, azóta nem tudok enni. Nem tudok aludni - feleannyira sem, mint a pincés incidens után. Élőhalott lettem - ezt Halloween idején kijelenteni őrült nagy poén. Nem akarom neked megmondani a titkot. Tudod miért nem? Mert nem vagyok rá képes. Azt hinnéd, hogy őrült vagyok, azt hinnéd, hogy diliházban van a helyem, ezért inkább rád hagyom - megtalál majd téged az igazság. Csak annyit szeretnék mondani, hogy semmi sem az, aminek látszik. Veszélyben vagy. Lehet, hogy egyelőre nem, de amint kideríted a titkot, ráébredsz majd arra, hogy meg kell szöknöd ettől az egésztől.
Csak ennyit szerettem volna mondani - röviden. Nem tudok semmi érzelmeset se hagyni a végére, a levélírás - a búcsúlevélírás nem megy nekem. Mégegyszer sajnálom.
Viszlát, Violet!
Leah
P.S. Megcsináltad már a házi feladatot, a prezentációt a Westfield Gimnáziumról? Szerintem minél előbb kezdj bele. Igazán érdekes kis információkhoz jutsz."


Döbbenten ejtem el a reszkető kezeimből a papírt, és hirtelen éktelen bömbölésbe kezdek. Egy könnycseppet ezer követ. Fogalmam sincs, hogy azért sírok -e, mert Leah öngyilkos lett, vagy azért, mert rettegés vette át az uralmat a testem felett, esetleg mindkettő miatt. Párnába fojtom a zokogásomat, majd kiveszem a táskámból a zsebkendőmet, és villámgyorsan letörlöm a könnyeimet. Az érzés nem áll meg, fojtogat, késztet arra, hogy tovább bőgjek, nem tudom abbahagyni. Egyetlen személy, egyetlen röpke üzenet el tudja rontani az ember napját. A fürdőszobába bandukolok, hogy megmossam az arcom, azonban még mindig reszketek az idegességtől. A mosdó szélébe kapaszkodva merülök el a gondolataimban, amikor apa hangja üti meg a fülem.
- Violet! - kiáltja.
A hangjában hallom a kétségbeesést, ezért amilyen gyorsan csak tudok, leszaladok a lépcsőn, ahol édesapám anyát támogatva vonszolja őt ki a házból.
- Violet, az édesanyád nagyon rosszul van, alig tud járni, el kell mennünk a kórházba megnézni, hogy minden rendben van -e vele és a babával. Maradj itt, zárd be az ajtót, és ne nyisd ki senkinek sem! Hamarosan jövünk - mondja, majd becsukja maga mögött az ajtót.
Egyedül maradtam a Gyilkos házként emlegetett lakásunkban Halloweenkor. Tehetetlenségemben úgy oldom meg a "ne nyisd ki senkinek sem az ajtót" dolgot, hogy egy nagy tál cukorkát kiteszek a bejárati ajtó elé kiállított székre, egy papírkával, amin a "Vegyél!" felirat olvasható. Miközben elhelyezem a tálat, rettegve és paranoiásan kapkodom a fejem minden apró kis neszre a sötétségben. Felmegyek a szobámba, majd bezárom az ajtót és előveszem az egyik mangám, valamint a fülhallgatót a fülembe dugom, és My Chemical Romance-t hallgatva lefekszem az ágyamra. Egy ideig elvagyok, azonban harminc oldallal később megéhezek, ezért eldöntöm, hogy lemegyek a konyhába készíteni magamnak egy szendvicset. Amint kiveszem a fülemből a fülhallgatót, azt hallom, hogy valaki ráakadt a csengőre, és éktelenül dübörög az ajtón. Ijedtemben nagyon lassan tipegek le a lépcsőn, igyekszem minél kisebb zajt csapni. Az ajtóhoz érve kinézek a kis üveglapon, ami pont arra szolgál, hogy csekkolhassam, ki áll az ajtó előtt.
- Ben Harmon! Nyisd ki az ajtót! Addig nem megyek el, amíg nem kapom meg a pénzem! - üvölti kint a furcsa alak. Fél arca romlottnak néz ki - olyan, mintha régebben alaposan megégette volna magát.  Azonnal előveszem a telefonom, és tárcsázni kezdem apa számát. Negyedik csengésre veszi csak fel - meg is ijedtem attól, hogy valami baj történt.
- Apa! Valami fura alak itt dübörög az ajtón és pénzről kiabál - motyogom a telefonba.
- Mindjárt indulunk, Violet! Csak ne nyisd ki az ajtót. Zárva van? - kérdezi apa. Hallom az idegességet a hangjában, ezért villámgyorsan megnyugtatom:
- Igen, bezártam.
- Akkor jó. Csak hagyd úgy, azonnal ott vagyunk - nyugtat meg, majd leteszi a telefont. Még mindig feszülten figyelem az ajtót és hallgatom a dübörgést. A szívem a torkomban dobog, a félelem az egész testemet átjárja. Mi van, ha valahogy bejut a házba, ameddig anyuék nem érnek haza? Mit tehetek? Nem merek moccanni sem, azzal rögtön elárulnám, hogy itthon vagyok. A szemem csak az ajtóra fókuszál, igyekszem felkészíteni a reflexeimet arra, hogy amikor betör ez az ember, el kell rohannom. Két percig a poklok poklát kell átélnem, de utána abbahagyja, és léptek halkulását hallom. Paranoiám azonban nem múlik el, a szemem sarkából úgy látom, mintha valaki figyelne, mintha valaki a fekete gumiruhában ott állna mögöttem. Egy ideig még álldogálok az ajtó előtt, de utána minden bátorságom összeszedve hirtelen villámgyorsan megfordulok, hogy szembetaláljam magam azzal, ami ott van pár lépésre tőlem.
Semmi sincs a hátam mögött. Megkönnyebbülve felsóhajtok, és azt konstatálva, hogy teljesen megőrültem Tate ijesztgetése óta, felballagok a lépcsőn. A szobámba érve megállok középen, és az arcom a tenyerembe temetem. Kifújom a levegőt, nyugtatni kezdem magam azzal, hogy minden rendben van, biztonságban vagyok. Hirtelen furcsa hangokat hallok az ablak felől, mintha valami pattogna ott. Minden bátorságom összeszedve odakullogok, és a legrosszabbra felkészülve kinézek a rolón keresztül. Egy toboz csapódik az ablakhoz. Ijedten összerezzenek, de azt is látom már, hogy ki dobta - Tate céloz még egyszer. Kinyitom az ablakomat, és amikor meglát engem, a földre mutat. Először nem értem, hogy mit jelez, azonban pár másodperc múlva rájövök, hogy a pincében akar találkozni. A szemeimet forgatva az "oké" jelet mutatom neki, majd elindulok a szokásos helyünkre.

7 megjegyzés:

  1. Nagyon,nagyon gonosz vagy!A randis jelenetet várom egy hete! :D
    Ennek ellenére a rész,fantasztikus lett! Egyébként a részek megírása előtt megnézed az adott részt a sorozatból? :D
    Kissé kíváncsivá tettél,nem mellesleg még mindig fantasztikusan írod le az eseményeket,illetve Violet érzéseit.
    Csak így tovább.
    Bxx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Tudom, hogy gonosz vagyok, de maximálisan élvezem. :3 Nem, nekem nem szükséges megnézni az adott részt, ugyanis minden párbeszédet tudok fejből. ."D Csak akkor szoktam benézni oda, amikor vágom ki a gifeket. :) Köszönöm szépen a kedves szavakat, nagyon sokat jelentenek nekem. <3
      M.

      Törlés
    2. Igen,ezzel én is tisztában vagyok.Az ilyen helyzeteket az én blogomon is élvezni szoktam.. :D
      Igazán nincs mit,szívesen máskor is! :)
      Bxx

      Törlés
  2. Kedves Miranda!
    Igazából nem tudom, mondtam már, de ezek a gifek mindig olyan hatásosak, hogy a jelenlegi rész utolsó képétől még így hang nélkül is megborzongtam. De azt hiszem az lenne a legjobb, ha az elején kezdeném. Leah öngyilkossága még a levele ellenére sem érintett meg különösebben, amitől egy kicsit érzéketlennek érzem magam, de remélem ez csak azért van, mert olyan szemét volt szegény lánnyal. Aztán a pénzes ürge, no meg az a valaki a házban... talán nem olyan jó ötlet az a pince ebben a pillanatban :(
    Kellemes hetet, alig várom a folytatást!
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszenek a gifek, mivel elég sokáig tart kivágni őket és feltölteni. :DD Leah öngyilkosságához nem nagyon szólnék hozzá - inkább váratlannak szerettem volna, mint hatásosnak, mivel azzal mindenki máshogy van. :)
      Sietek az új résszel! :)xx
      M.

      Törlés
  3. Drága M.!
    Alig két órája találtam meg a blogot, de nem tudtam letenni, így el is olvastam idáig. Rettentően izgalmas, és az a szuper benne, hogy már láttam az 1. évadot. Nagyon nagyon várom, hogy legyen következő rész, kérlek siess, mert kiugrok a bőrömből! :D
    ××,
    Mayer S.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Úristen, nagyon szépen köszönöm, ez hihetetlenül jól esik! <3 Sietek az új résszel! :)xx
      M.

      Törlés