14. Tried to take what I could get

Hello!

Igen, végre megérkezett a legújabb rész, és egyre közelebb kerülünk ahhoz a fejezethez, aminek az írását már a blog kezdete előtt várom! Bár a szavazást még nem szándékozom bezárni, azért kaptam egy csomó visszajelzést, miszerint szeretnétek videót. Tehát lesz videó. Elhatároztam azt is, hogy ne csak az én üres fecsegésemből álljon, hanem hogy nektek is legyen benne valami érdekes, a feltett kérdéseitekre fogok válaszolni, tehát ITT tegyetek fel nekem olyan kérdéseket, amikre mindig is szerettétek volna tudni a választ a bloggal kapcsolatban. :) Tehát ennyi lenne, amit el szerettem volna mondani. Kellemes olvasást, és ne felejtsetek el visszajelzést hagyni megjegyzés és pipa formájában, ugyanis ezek nagyon sokat jelentenek nekem! ♥:)xx

M.

14. Tried to take what I could get.

"MIÉRT IGYEKEZZEK MÁS SZERETETÉT ELKAPNI, HA ITT VAGY NEKEM TE?"

Ijedten fordulok meg, teljesen extázisba esve. Megint azokkal a tagokkal kell majd szembenézzek, akikkel az álmomban? Már felkészültem Fiona zsíros barna hajára, Bianca idétlen vigyorára, és a férfi sólyomszemeire. Egy másodperc alatt ökölbe szorítom a tenyeremet és összeszorítom a fogaimat.

Fürkésző mélybarna szempárral találom szembe magam. A döbbent arckifejezésemet a megkönnyebbültség mimikája váltja fel. Amint meglátom őt, erősen átölelem, néhány könnycseppem pedig előbúvik. Megpróbálom visszafojtani őket, mert utálok gyengének látszani. Két karjával átöleli a hátamat és megszorongat:

- Violet, minden rendben van, ne sírj.

Zihálva kapkodom a levegőt, majd kissé eltolom magamtól, hogy láthassam, vajon a hátunk mögött van -e még az a bizonyos lény, akitől megijedtem. Hűlt helye van. Hitetlenül nézem a padlás azon helyét, ahol az előbb még ott ült valaki, most pedig üresen kong a sötétség. Visszafordulok Tate felé:

- Úgy érzem, hogy teljesen elment az eszem. Azt hittem, hogy láttam valakit ott ülni - mutatok az iménti hely felé.

- Nem őrültél meg - simogatja meg a hajam. - Ez a ház szellemektől zsong, és csak akkor láthatod őket, ha hiszel bennük, vagy ha megjelennek előtted - magyarázza. Megáll bennem az ütő.

- Mióta hiszek én a szellemekben? - kérdezem bizonytalanul. Vajon az álmom tényleg ekkora hatással volt rám? Általában elég könnyen túlteszem magam a dolgokon, de ez mégis így megmaradt volna bennem?

- Lehet, hogy nem hiszel bennük. Talán ez a szellem csak játszani akart veled, azért gurította neked a labdát. Azonban ha félsz tőlük, csak csukd be a szemed és mondd azt, hogy tűnj el. És eltűnnek. De nem kell félned, nem fognak bántani - magyarázza tovább.

- Honnan tudsz te ilyen dolgokat? - kérdezem.

- Ismerek valakit, aki sok mindenre megtanított - mosolyog rám. Felnevetek. Úgy érzem, mintha az előbbi ijedtségem teljesen gyerekes lett volna. Kínos csend telepszik közénk, és nem tudok mit mondani, ezért idegesen rángatom a blúzom ujját.

- Ha már itt vagyunk, körülnézhetnénk, nem? - ajánlja fel. Amióta ideköltöztünk, csak kétszer voltam itt fent, így fogalmam sincs, hogy mire számíthatnánk. Tele van a korábbi lakók kacatjaival, azonkívül poros és kissé büdös is, de nem tudok nemet mondani, így beadom a derekam. Tate egy közeli falhoz lép, amibe egy kis szekrény van beépítve, és onnan kezd el mindenféle tárgyakat kipakolni. Kissé arrébb állok és kíváncsian fürkészem, ahogyan egy-kettő előkerülnek valami apró dobozok és egyéb dolgok, mint valami befőttesüvegek, amikbe furcsa színű folyadék van öntve. Tate röhögve pakolászik, és nem bírom ki, hogy ne nevessek rajta. Olyannak tűnik most, mint egy aranyos kisgyerek, ahogyan önfeledten és kíváncsian bámészkodik a dolgok után.

- Violet, gyere - hív maga mellé, mire megemberelem magam és esetlenül leülök mellé a földre. Azonnal a kezembe ad egy kissé nehéz dobozkát, amit kinyitok, és különböző evőeszközök bukkannak fel. Egyenként megvizsgálom mindet. Látszik a kanalakon, villákon és késeken, hogy már eléggé régi darabok, a színük is kissé meg van kopva, azonban ahhoz képest eléggé jó állapotban vannak. Tate közben nagyon feltűnően tartogat a kezében egy apró ékszertartót.

- Mi van benne? - kérdezem kíváncsian. Bizonytalanul átnyújtja nekem. Törökülésben helyezkedek el a földön, majd kinyitom a kis dobozt. Nem is tudom, hogy mire számítottam, de fényképek bukkannak elő.

- Kik ezek? - nézegetem kíváncsian a fekete-fehér, némely színes képeket. Tate megvonja a vállát. Gondosan magam mellé helyezem a dobozt, későbbre tartogatva azt, hogy átböngésszem a tartalmát.

- Ezt figyeld - súgja mély és csábos hangon, egy férfi pornómagazint mutatva felém. Egyszerre röhögünk fel, én pedig kitépem a kezei közül az újságot, majd arrébb rakom, hogy később  gondosan megszabaduljak tőle.

- Szerintem a melegpornó király - nevetek tovább.

- Biztos - válaszolja Tate ironikusan, miközben tovább pakolászik. Idegesen figyelem, ahogyan egyre több és több kacat vesz körül minket..

- Jó ötlet ilyen kupit csinálni? Anya bármelyik percben feljöhet - osztom meg vele a gondomat. Megvonja a vállát:

- Akkor visszapakolom - bólogat, majd a mellettem fekvő ékszerdobozkáért nyúl, azonban megállítom őt, mielőtt visszarakhatná a kis szekrénybe.

- Azt ne rakjuk el! Át szeretném böngészni.

A szobámban ülök az íróasztalomnál, azokat a fényképeket nézegetve, amiket a padláson találtunk. Majdnem mind egy családot ábrázol - gyanúm szerint a Montgomery-t, akik a ház első lakosai voltak. Rengeteg kép van a jelenlegi otthonomról is, azonban észrevehetően régebben sokkal másképpen nézett ki a ház, a téglák vörösek és bordóak voltak, valamint hatalmas bozót állt a kapun belül. Egy újabb fénykép kerül a kezeim ügyébe, ezúttal is Nora és Charles Montgomery mosolyognak vissza rám. A nő a kezében egy kisbabát szorongat. Kissé megborzongok a kép miatt, ugyanis a saját csládomat vélem felismerni rajta. A szemem sarkából úgy látom, mintha egy fehér ruhás lány sétálna el mellettem. Azonnal eszembe jut, amit Tate mondott, ezért villámgyorsan megfordulok, és megpillantom egy alacsony, hollófekete hajú lányt hófehér ruhában. Nem  kell sokat gondolkodnom, ugyanis nem akármilyen öltözéke van - egy nővér uniformisa az. Ez vagy Maria, vagy Gladys, az egyikük az a két lány közül, akiknek a képmására akartak anyát és engem megölni azok a pszichopaták. Gyanítom, hogy Maria az, mivel elől kissé véres a ruhája, mintha késsel szúrták volna ki, és ez nem is kizárt. Kiráz a hideg, és teljesen lefagyok, nem tudom, hogy bántani akar -e, vagy csak közölni velem valamit.

- Nézd mit tett velem - suttogja vérfagyasztóan. Kire gondol? A gyilkosára? Eszembe jut Tate tanítása: odafordulok, majd becsukva a szemem,  erélyes hangon ezt mondom neki:

- Tűnj el!

Kissé félve ugyan, de kinyitom a szemem.

Már nem áll ott senki sem.

Eljött az idő, amitől féltem: hét óra van.

Az asztal már meg van terítve, nekem jutott a megtiszteltetés, hogy a legvégén üljek, a szüleim pedig velem átlósan foglalnak helyet, mindketten a másik oldalon. Békésen vacsoráznak, mintha soha nem is lettek volna hullámvölgyeik. Az én tányérom érintetlen, egyszerűen nincs kedvem enni. Eleve egy ilyen vacsorát rendezni eléggé bugyuta dolog, hiszen most jelenleg mindannyian rosszban vagyunk, és így, hogy egyikünk sem szólal meg, nem fognak megoldódni a problémáink, de meg kell jegyeznem, hogy tökéletesen színészkedik el ezt a szertartást.

- Nem eszel egy falatot sem - szól rám anya aggódva, mire apa is leteszi a tányérja mellé a kését és a villáját. Egy pillanatra meghökkenek, hogy pár másodperc leforgása alatt én kerültem középpontba, de megemberelem magam:

- Nem vagyok éhes, már tele vagyok minden szarral - válaszolom frappánsan.

- Vivien és én tudjuk, hogy nagyon sok mindenen kellett átmenned az utóbbi időkben, azonban itt valami más van a háttérben. Talán el kéne beszélgetnünk arról, hogy...

- Miről? Hogy kivel fogok lakni, miután véglegesen elváltatok? Nincs véletlenül valami más lehetőség, ugyanis mindkettőtöktől kicsit úgy érzem, hogy már rég meghaltam - szakítom félbe apát.

- Nem eszel, egész nap a szobádban vagy... Teljesen elzárkózol tőlünk - vádol meg édesapám újra, anya pedig egyetértően bólogat. Úgy érzem, hogy két tűz közé kerültem, és már nem tudok meghátrálni, ezért úgy döntök, hogy nem teketóriázok tovább.

- Figyeljetek... Elrángattatok egészen Kaliforniáig, hogy új életet kezdjünk, majd eldöntitek, hogy elváltok. Vettetek egy házat, ami igazán tetszik, de el szeretnétek adni. Annyi időt sem erőltettek magatoknak, hogy bekopogjatok hozzám, és megkérdezzétek, mi az én véleményem erről az egészről. Szóval igen, biztosan depressziós vagyok és nem mellesleg egyedül is. Most, mivel ez kiderült, van kifogásotok arra, hogy továbbra se törődjetek velem. Biztosan a kamaszkor teszi - mondom ironikusan, majd felállok és dühösen felmegyek a szobámba, ahol miután becsukom az ajtót, az arcomat a tenyerembe temetem. Elegem van ebből az egészből, mindig hülyét csinálnak belőlem. A szülőknek nem szabadna abbahagyniuk egymás szeretését, egyetlen rossz mozdulattal álmatlan, átforgolódott éjszakát okozhatnak a gyerekeiknek. Egy mély sóhaj után úgy döntök, hogy ideje lenne lefeküdnöm, amikor megfordulva a táblámon a következő feliratot tekintem meg:

Nem vagy egyedül. Én itt vagyok neked.