2015. április 8., szerda

16. Come and take a walk on the wild side

Sziasztok!
Meglepetééééés! Ma már meg is hoztam az új részt, ami jóval hosszabb és izgalmasabb (legalábbis szerintem) az eddigieknél! Nagyon szépen köszönöm a kommenteket, a pipákat és a megjegyzéseket is, igazán sokat jelentenek! Valamint el sem hiszem, hogy már 87-en vagyunk! Sosem gondoltam, hogy ilyen sok ember kíváncsi lesz majd a történetre, nagyon köszönöm! Nem is húznám sokáig az időt, kellemes olvasást! :)xx
M.


16. Come and take a walk on the wild side.

"FÉNYRE VOLT SZÜKSÉGED, SZÓVAL LÁNGRA KAPTAM."

A nagy, földig érő tükröm előtt állok és magamat bámulom.
Igazgatom a pulcsim ujját, lélekben pedig felkészülök arra, hogy fél óra múlva már az iskolában leszek. Meg kell tennem magamért és a szüleimért is, gondolnom kell a jövőmre. A hajamat mégegyszer átfésülöm és szomorú bociszemekkel nézek a tükörképemre, az pedig ugyanúgy bámul rám vissza. A táskámért nyúlok, és türelmesen átvizsgálom, hogy minden benne van -e, majd amikor kész leszek ezzel, utoljára megpillantom magam a tükörben, és egy nagy sóhaj kíséretében elhagyom a szobát. A lépcsőn menetelek lefelé a gondolataimba burkolózva, lélekben készülök a nagy visszatérésemre, valamint a többi diák gúnyolódására is. Biztos, szinte ezer százalék, hogy a fejemhez vágják majd, amiért nem mentem el Leah temetésére. De mégis hogy tehettem volna? Elég rövid idő alatt elég sok közös élményünk volt, és még mindig nem tudom, hogy álmodtam -e vagy igaz az, amit írt nekem? A levelet azóta sem találom, lehet, hogy elvesztettem, de lehet, hogy soha nem is birtokoltam. Ez az egész kezd nagyon zavaros lenni. A gondolataimban nyugtatom magam, hogy majd nemsokára már minden tiszta lesz. Lekerülök a lépcső korlátjánál az ajtó felé, amikor hirtelen egy jéghideg kéz fogja be a számat megakadályozva azt, hogy sikoltani tudjak. Megpróbálok megszökni, azonban túl erősen tart fogva, így nem tehetek semmit sem az ellen, hogy gyengéden a falhoz gyömöszöl. Kinyitom az eddig csukva tartott szemeimet, majd megkönnyebbültem szuszogom tovább, amikor Tate mélybarna szemivel találom szembe magam. Kezét még mindig nem veszi le a számról, úgy suttog nekem:
- Ne félj! Csak én vagyok az - nyugtat. A szemeimet forgatom, ő pedig vidáman felnevet:
- Töltsük együtt a napot! - ajánlja fel. - Játszhatunk sakkot is, ha szeretnél. Ígérem, nem fogok kiakadni, ha megint legyőzöl! - teszi hozzá. Végre leveszi a jéghideg kezét a számról, mire kétségbeesetten szólalok meg:
- Nem tehetem - rázom a fejem. - Megígértem apunak, hogy ma megyek iskolába.
- Mehetsz holnap is - utánozza a fejrázásomat. - Úgysem fog ez az egy nap számítani.
Annyira szeretnék vele lenni, de közben meg alkut kötöttem apuval, és nem szeretném megszegni azt. Nem válaszolok semmit sem. Ajkaimra néz, majd egyre közelebb hajol hozzám, és szenvedélyesen megcsókol. Érzem ajka melegét, ahogyan érintkezik az enyéimmel, egy pár másodpercig még levegőt is elfelejtek venni. Olyan jól csókol, hogy szinte beleájulok. Akkor is érzem a szája ízét a számban, amikor ajkaink elválnak egymástól.
- Gyerünk, Violet - noszogat. Hatalmasat sóhajtva kissé félrebillentem a fejem, így adva tudtára beleegyezésemet. Egy gyönyörű mosollyal ajándékoz meg, ami miatt teljesen levesz a lábamról, és nem bírom ki: komor arckifejezésemet halvány mosoly váltja fel.


Tíz perc múlva már gyakorlatilag felköltözünk a padlásra - felviszünk két pokrócot, az alacsony kis asztalt a pincéből, a sakktáblát és egy kis rágcsálnivalót. Leülünk egymással szemben az asztalkához, majd elkezdjük a bábuinkat rakosgatni a táblára.
- Hol vannak a szüleid? - kérdezi Tate, miközben óvatosan elhelyezi a táblán király és királynő bábút, hogy a megfelelő helyükre kerüljenek. Mindig össze szokta keverni, hogy melyik kell a fehér, és melyik kell a fekete négyzeten álljon.
- Anya elutazott Floridába, hogy valamit megbeszéljen a költözésünkkel kapcsolatosan, apa pedig csak délután jön, amikor a kezeltjei is - magyarázom.
- Tehát végleg elköltöztök a házból? - komorodik el egy pillanat alatt. Szomorúan megvonom a vállam:
- Nem annyira az én döntésem, mint az övék.
- De hát anyukád terhes, nem? - kérdezi csodálkozva. - Miért vesz még több aggodalmat magára?
- Látod, ez egy nagyon jó kérdés. Azt hiszem, hogy nem fogunk elköltözni Los Angelesből, ugyanis apának joga van engem látni a válás után is, és mivel ő ebben a városban marad, így anya úgy döntött, hogy ha mi is itt maradunk, akkor másik házban leszünk - mosolyodom el halványan.
- Violet, minden rendben lesz - néz rám meggyőzően, majd közelebb hajol hozzám és megcsókol. E hirtelen mozdulata miatt igazán meglepődök, de visszacsókolom. Amikor eltávolodik tőlem, elvörösödve rakosgatom tovább a bábuimat, Tate tekintetét magamon érzem. Elkezdjük a játékot, azonban van valami, amit már nem bírok magamba tartani:
- Ugye, hogy milyen furcsán kezdődött ez az egész? - kérdezem, miközben rászegezem a tekintetem. Kérdőn néz rám.
- Mármint ez, ami köztünk van. Az volt a közös bennünk, hogy mindketten vagdossuk magunkat és hogy ugyanazokért a bandákért rajongunk, és most... Te vagy a legfontosabb ember az életemben - vallom be neki. Nehéz nekem az érzéseimről beszélgetni. Elmosolyodik, miközben lép egyet a bábujával.
- Tényleg furcsán kezdődött. De nézd, a furcsából is lehet valami jó és igaz - mutat először rám, majd magára. Halvány mosolyt küldök felé, majd a lovasomat arrébb mozdítom.
- Hogy mennek apuval a kezelések? - érdeklődök. Megpróbálom elrejteni a kívncsiságomat.
- Lemondtam őket - jelenti ki nemtörődöm stílusban. Meghökkenve tekintek rá, azonban pókerarcáról nem tudok semmit sem leolvasni.
- Miért? - kérdezem csodálkozva.
- Mert többé nincsenek rá szükségem.
- És erre mikor jöttél rá? - vonom fel a szemöldökeim mosolyogva.
- Amikor rájöttem, hogy szeretlek, és ameddig veled vagyok, addig senki másra nincs szükségem - mondja egyszerűen, mintha mindennapos lenne neki az, hogy szerelmet vall. Lehet, hogy igazából velem van a gond, mivel ennyi idő együttlét után is szégyenlős vagyok előtte?
- Akkor én vagyok a legjobb doktor - mondom viccelődve.
- Emlékszel, amikor kint ültünk az udvarotokban, az oszloppárkányon? Amikor odajött apukád, és ráakart venni, hogy beszélgess valakivel a problémáidról? - kérdezi, miközben a futójával leveszi a bástyámat, mire felháborodva nézek rá.
- Emlékszem - mondom. Hová akar kilyukadni?
- Ő nem dilidokihoz akart küldeni. Azt ajánlotta, hogy velem beszélj. Az utolsó kezelésünkön elárulta nekem - magyarázza. Mint a villám, úgy csap fejbe a felismerés: tényleg! Hiszen apa mondta, hogy nem akar pszichológushoz küldeni, és azt is, hogy nem magára gondolt, mint beszélgetőpartnerre. Nem is tudom, hogy eddig hogy nem jutott eszembe az, hogy Tate-re célzott, és lám, mégis így van.
- Nos... - vonom meg a vállam. - Vegyük ezt úgy, mintha áldásunkat adta volna a kapcsolatunkra.
Mindketten egyszerre röhögünk fel, én pedig egy óvatlan pillanatban kissé gonoszabb kacajjal leveszem a királynőjét a futómmal.
- Ez van - mondom -, sakkban verhetetlen vagyok!



Délután három óra van, apa biztos még mindig kezeli a betegeit, és azért nem keresett eddig meg engem, hogy lássa, hogy vagyok. Tate viszont már tizenöt perce lement a földszintre, állítása szerint itt hagyott valami papírokat az utolsó kezelésekor, és megkeresné őket, ha nem bánom. Nincs is kifogásom ellene, azonban kissé gyanús, hogy ennyi ideig lent tartózkodik. Éppen azon gondolkodom, hogy utána kellene -e menjek, amikor hirtelen hangokat hallok a padlás lépcsője felől. Végre visszajött, már azt hittem, hogy elment.
- Nézd csak, hogy megcsapódott a bábuid száma a játék kezdete óta! - nevetek fel vidáman. - Három lépés után sakk-matt!
Nem válaszol. Csodálkozva nézek felé, amikor látom, hogy szemei vöröslenek és könnyesek.
- Mi a baj? - kérdezem aggódva, ugyanis amikor lement, sokkal jobb hangulatban volt.
- El akar választani minket - suttogja elcsukló hanggal.
- Miről beszélsz? - kérdezem idegesen. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett lent. Ki akar elválasztani minket? Miről beszél?
- Az apukád... Hallottam, hogy miközben telefonál, valami bentlakásos iskoláról beszél, Denverben. Ösztöndíjprogramok után érdeklődött - magyarázza. Két másodperc alatt megértek mindent, és azon nyomban megtörök. Kibuggyannak az első könnycseppjeim, és akárhogy igyekszem, nem tudom visszatartani őket.
- Mondjuk rá, van értelme - vonom meg hanyagul a vállam, azonban a sírós hangommal nem tűnhetek túl lazának. - Minél messzebb küld, hogy ne legyek a terhükre, valamint bentlakásos iskolába, hogy meg se tudjak szökni. Azt hittem, hogy megelégszik azzal, ha itt kijárom ezt a szar gimit - szipogok. - Olyan idióta és naiv tudok lenni! - kelek ki magamból, mire ezer könnycsepp hullik le az arcomról. Persze, hogy apa messze akar tudni ettől a családtól, hiszen mindig is én voltam a kakukktojás. Maga a két lábon járó rosszkedv, egy csipetnyi napsugár sincs bennem. Nem akarnak velem foglalkozni, mert olyan makacs vagyok, mint egy öszvér. Tudják, hogy sose nyugszok bele a költözés gondolatába, így erővel elraknak láb elől, méghozzá végelegesen. Bentlakásos iskola Denverben? Nekem se jutott volna eszembe jobb ötlet. Az oktatásomat is biztosítják és azt is, hogy biztonságban legyek. Tate lassan közeledik felém, majd leül velem szembe:
- Semmi sem idióta, ami te vagy - suttogja meggyőzően. - És ne gondold, hogy engedni fogom, hogy csak úgy eldobjanak maguktól.
Kételkedő pillantást vetek rá, azonban ő bólogatva megerősíti az előbbi mondanivalóját.



- Tate, mit csináltál lent?! - állok elébe idegesen, amikor fél órával azután, hogy megkért arra, hogy maradjak fent, ő lement, és most végre újra visszajött. Kapkodva veszi a levegőt, mint aki jó sokat futott, majd nyugtatóan megrázza a fejét:
- Semmit.
- Tate, ne hazudj nekem! - kiáltok rá idegesen, azonban amint megteszem, megbánom.
- Nem tettem semmi rosszat! Minden rendben van, de kezdünk kifutni az időből!
- Miről beszélsz, milyen időből futunk ki? - rázom meg a fejem értetlenül, miközben összeráncolt szemöldökkel figyelem őt. Amikor lement, utána kellett volna mennem.
- Rájöttem, hogy hogyan tudunk megszökni a problémától.
- Megszökni? Szóval nem nézünk vele szembe? - kérdezem ironikusan. A szám szélét kezdem el harapdálni idegességemben. Tate egyre gyanúsabban viselkedik!
- Violet - kezdi -, szeretlek. És azt szeretném, ha együtt lennénk, és mindenekelőtt azt, hogy boldog légy. Ha eleget beveszünk ebből - a farzsebéből előhúz egy apró kis üvegecskét. Azonnal felismerem a tartalmát, ugyanis én is hasonlóban tartom a gyógyszereimet -, itt maradhatunk. Bármikor beszélhetünk a többi szellemmel, társasjátékozhatunk, filmeket nézhetünk... Örökre együtt lehetünk!
Kezd olyan érzésem lenni, hogy el kellett volna mennem ma az iskolába.
- Azt akarod, hogy öngyilkosak legyünk?! - nézek rá hitetlenül. Kissé hezitálva bólint, mire kiráz a hideg, és úgy érzem, hogy a lábaim a földbe gyökereznek. A pulzusom az egekbe szökik, érzem, hogy lesápadok. Nem akarom megölni magam. Szeretnék Tate-tel lenni, de nem így, nem itt.
- Ezeket a gyógyszereket aputól szedted? Bántottad őt? - kérdezem hisztérikusan.
- Violet, ne akadj fenn most ilyesmiken! - kiabál rám, miközben idegesen kerülget. Félni kezdek tőle, ezt az oldalát még nem ismerem. - Nem pazarolhatunk több időt. Nem hátrálhatunk meg most, kifogyunk a lehetőségeinkből!
Emelkedő-süllyedő mellkassal igyekszik lecsillapítani magát, és úgy érzem, hogy bánja, hogy így kikelt magából, de már nem tudja visszatekerni az időt. Én azonban nem akarok meghalni, nem így...  Ezerszer belegondoltam már, hogy öngylikos legyek, de sosem jutottam el addig a pontig. Nem vagyok képes arra, hogy a szüleimet cserben hagyjam, mert bármennyire is ellökjük egymást magunktól, szükségük van rám, és nekem is rájuk. Valahogy meg kell szöknöm Tate-től. Hirtelen egy remek ötlet jut eszembe, aminek a megvalósításához el kell nyernem a bizalmát, meg kell győznöm, hogy én is meg akarom ezt csinálni:
- Értem - hazudom habozva, a szavaim kissé remegnek, ahogyan elhagyják a számat. - Ez az egyetlen módja annak, hogy együtt legyünk...
Nincs lehetőségem befejezni a mondatot, ugyanis Tate kezeit az arcomra teszi, úgy húz közelebb magához, majd szenvedélyesen megcsókol. Alig kapok levegőt, így örülök, amikor elenged. A szemeim fáradtan követik a tekintetét. Nem kellemes vele most együtt lenni, nagyon félek attól, hogy mire képes.
- Nem tudnánk ezt a fürdőszobában tenni? - kérdezem félénken és reménykedve. Tate zavart arckifejezéssel néz rám:
- Miért?
- Mert meleg lesz és gyertyát is gyújthatnánk - osztom meg vele a gondolataim. A pokol kínjait kell kibírnom két másodpercig, majd amikor óvatosan bólint egyet, hatalmas kő esik le a szívemről. Úgy érzem, hogy bízik bennem. Elhitte, hogy én is megakarom ezt csinálni.
- Előremegyek, hogy meggyújtsam a gyertyákat - szólok neki zihálva.
- Oké - egyezik bele, majd előreenged. Óvatosan mászom le a lépcsőn, próbálok nem gyanúsan lépkedni, de közben nagyon sietni akarok. Alig várom, hogy a lábaim megérintsék a padlót és hogy a folyosón találjam magam. Elkezdek rohanni lefelé a földszintre vezető lépcsőnk felé.
- Apa! - üvöltöm, ahogyan csak a torkomon kifér. Hallom, hogy Tate robog le a padlás lépcsőjéről, ő viszont az én nevemet kiáltozza arra kérve, hogy álljak meg. Eszem ágában sincs! Lesprintelek a földszintre, majd kétségbeesetten ordítom apu nevét, azonban nem válaszol. Hol lehet?! Sírva forgok tehetetlenül, majd látom, hogy Tate mindjárt utolér, ezért amilyen gyorsan csak tudok, úgy tépem fel az udvarunkba vezető ajtót. Majdnem megfogja a kezemet, de pont akkor csapom be magam után az ajtót, amikor megérintene. Kiszaladok egészen a kapuig. Közben majdnem háromszor felbukok, de talpon maradok, nincs időm felállni.
- Segítség! - üvöltözök futás közben, azonban az utcán senki sincs, aki hallhatná, üres az egész tér előttünk. A kapu be is van zárva, így annak a kinyitásával szerencsétlenkedem egy ideig, de amint sikerült, megkönnyebbülten rohanok ki az  utcára, amikor hirtelen a konyhában találom magam. Tate-et látom az előttem álló konyhapult másik oldalán, ahogyan megpróbálja megkerülni, hogy elkapjon, de én is körözni kezdek.
- Mi történt?! Hogy kerültem ide?! - zokogok kétségbeesetten.
- Violet, állj meg, és mindent elmagyarázok - próbál megnyugtatni, azonban minden bizalmam elveszett benne, így szó nélkül tovább rohanok a legközelebbi kijáratig, de amint ott kimegyek, a ház másik oldalán lévő ajtón belépek. Úgy érzem magam, mint abban az álmomban, mintha valami fogva tartana. Újra megpróbálok szökni, azonban megint sikertelenül. Teljesen elvesztem az irányítást, azt sem tudom már, hogy ez a valóság vagy csak illúzió. Kétségbeesettségemben megint kirohanok a legközelebbi ajtón, de újra egy másik bejáraton befutok. Ezúttal azonban esélyem sincs a menekvésre, ugyanis Tate-tel találom szembe magam. Végső elkeseredettségembe rimánkodni kezdek neki:
- Kérlek, Tate, én nem akarok meghalni - zokogok, alig kapva levegőt. Ő csak szótlanul néz engem, mire még jobban megijedek. Egész testemben reszketek, a vér meghűl bennem és kiráz a hideg. Szédülni kezd velem a világ, így a lépcső legalsó fokához sietek, hogy leüljek, mit sem törődve azzal, hogy Tate mit csinál, úgy érzem, hogy nem tudok már állni a lábaimon. Ő lassan leguggol elém.
- Nem akarlak bántani - suttogja. Sírva a tenyerembe temetem az arcom.
- Mutatnom kell neked valamit, és utána mehetsz, ahová csak akarsz. Nem foglak megállítani - ígéri meg, majd megsimogatja a hajam, mire kissé összerezzenek az érintése miatt. Feláll, és felém nyújtja a kezét:
- De bíznod kell bennem.
Kissé hezitálva kapom el a tekintetem róla, majd kinyújtott tenyerére. Mérlegelem a helyzet súlyosságát, mire a végén arra a döntésre jutok, hogy valószínűleg nem fog bántani. Egészen idáig sosem emelt még kezet rám, sőt, egyszer már megmentette az életem. Biztos, hogy van itt valami a háttérben. Belehelyezem a kezem kinyújtott tenyerébe, és engedem, hogy felhúzzon a jéghideg és kemény lépcsőről. Kézenfogva megyünk a pince ajtajához, majd leérünk a földalatti királyságunkba. Sötét van, a lámpát nem kapcsoltuk fel. Egyik kezével az enyémet fogja, a másikban egy zseblámpát szorongat. Még mindig szédülök egy picit, ezért belekapaszkodok a korlátba, azonban Tate szorosan támogat. A pince egyik nyílásánál lekerülünk, mire egy kis helyiségben találjuk magunkat. Tate elengedi a kezem, én pedig a falhoz dőlök, hogy megtarthassam az egyensúlyomat. A szemközti falhoz ballag, és ott kinyit egy kissé magasan lévő négyzet alakú ajtót, amiről én eddig nem is tudtam, hogy van. Int nekem, hogy kövessem. Egy pillanatig azon gondolkodok, hogy vajon szórakozik -e velem, de amikor látom, hogy felkapaszkodik és bekapcsolja a zseblámpát, én is utánamegyek. Felsegít engem, ugyanis alig tudok mozogni, és az utunkat világítva kezd el mászni. Kissé feszélyezve érzem magam annak a tudatában, hogy konkrétan egy fal belsejében helyezkedek el, azonban mivel kíváncsi vagyok, hogy Tate mit szeretne annyira mutatni, továbbra is kitartóan követem, bár megint kezd forogni velem a világ. A nagy sötétségben csak a zseblámpa fényének segítségével látok, így vakon mászok Tate után. Hirtelen ő hátravilágít, és mielőtt figyelmeztethetne, hogy miért tette, már fel is sikoltok, ugyanis egy döglött patkány fekszik alig fél méterre tőlem.
- Ne ijedj meg - nyugtat Tate.
- De hát annyira undorító itt! - nyavalygok tovább. A hajam izzadtan tapad a tarkómhoz, de megpróbálom figyelmen kívül hagyni a kissé zavaró érzést. Egy kis lyukhoz érünk, amiről nemsokára kiderül, hogy csak egy kis ugrás kell ahhoz, hogy újra földet érezzek a talpam alatt, pedig először nagyon mélynek tűnik. Tate leugrik, majd engemet is lesegít, amikor pedig már mindketten végre talpon vagyunk, így szól:
- Csukd be a szemed.
Kétkedve pillantok rá, ő pedig észreveszi hezitálásom:
- Ne felejtsd el: minden rendben lesz. Szeretlek - suttogja meggyőzően, mire "jöjjön, aminek jönnie kell" alapon behunyom a szemem és rábízom magam. Tate megfogja a kezem, és érzem, hogy elindulunk, de nincs erőm leselkedni sem. Egy pár másodpercig még sétálunk, azonban nemsokára megáll, és kissé elcsukló hangon így szól:
- Nyisd ki a szemed.
Félve nyitom ki a szemeimet, ugyanis nem tudhatom, hogy mi fog fogadni. A legelső dolog, amit látok, az Tate kezében a zseblámpa. Nem tudom, hogy mit kéne néznem, így követem annak a fényét, mire az egy újabb kis lyukban fejeződik be. Először nem ismerem fel azt, amit látok, a gyér fényben alig látszik, de amint tudatosul bennem, örült bőgésbe kezdek, és megakad a torkomon a levegő. Tate a száját harapdálva tekint felém, és szótlanul nézi, ahogyan egy pillanat alatt összetörök.
A holttestemet látom.
Mozdulatlanul fekszik előttem a földön a lyukban, kezei élettelenül hevernek a torkomnál. A szája nyitva áll, tele legyekkel, a szeme üvegesek és fel vannak akadva a szemhéjnál. De hát ez én vagyok! Borzalmas látvány így látni magamat, rettenetesen elkeserítő. Visszajátszom a filmet a fejemben, hogy mikor halhattam volna meg? És hogyan? Semmire sem emlékszem, ami nagyon különös lett volna. Egy kis gondolkodási idő kell, mire eszembe jut:
- Meghaltam, amikor bevettem azt a sok pilulát.
Igen, akkor történhetett ez, amikor megtörtem Tate miatt, hogy ráírta a táblámra az érzéseit, én pedig teljesen elvesztem.
Tate mellettem áll, és szintén sírva bólint:
- Próbáltalak megmenteni. Amikor láttam, hogy mozdulatlanul fekszel az ágyadon, rögtön áthurcoltalak a fürdőszobába, hogy hideg vízzel felkeltselek. Magadhoz tértél, mire próbáltam kihánytatni veled azt a rengeteg gyógyszert, amit lenyeltél. Nem hánytál ki eleget - suttogja. Én még mindig teljesen összetörve zokogok, egyszerűen nem tudom elfogadni azt, hogy meghaltam. Tehát mindvégig halott voltam? Több, mint két hónapig? És ebből semmit sem vettem észre? De hogyan?
- Sírtál. Átöltelek. Biztonságban voltál. Azt hiszem, hogy... Szeretve haltál meg - suttogja. - Sosem akartam, hogy így derüljön ki. Olyan ötletem támadt,hogy ha esetleg együtt halnánk meg, akkor.... Akkor nem lennél annyira szomorú. Violet, annyira sajnálom! - mondja, miközben szorosan átölel, én pedig a vállába fúrom a fejem. Most már mindent értek - hogy miért nem tudtam aludni este, hogy miért nem volt étvágyam, hogy miért éreztem üresnek és kilátástalannak magam. Sírás közben rájövök, hogy mennyi problémával kell most szembenéznem. Azt hittem eddig, hogy az életem egy cirkusz? Akkor most kezdődhet az a rész, amikor el kell rejtenem azt a szüleim elől, hogy meghaltam.



- Szóval, mindvégig, amikor azt hittem, hogy ezek a szellemek bántani fognak engem - nézek ki az ablakomon, amikor már a szobámban vagyunk -, akkor igazából én magam is szellem voltam.
Tate a padlón ül, szorgosan keveri a kártyákat, amivel játszani fogunk. Rengeteg kérdésem van hozzá, de nem akarja elsiettetni a dolgokat, szerinte nem vagyok még képes feldolgozni mindent, ezért felajánlotta, hogy csináljunk valamit, amivel elterelheti a figyelmem, bár ez nem sikerül neki annyira, ugyanis pörögnek a gondoltaim.
- Én is az voltam - emlékeztet kedvesen.
- És miért nem árultad el? - kérdezem kíváncsian. Odamegyek és leülök mellé, figyelek a kézjárására, amíg fürge ujjaival osztani kezdi a kártyákat.
- Szia, Tate vagyok. Halott - fordul felém. - Lógunk együtt?
Hitetlenül felröhögök, de a könnyek még mindig arcomat áztatják. Logikus - természetesen nem mondta el, hiszen őrültnek néztem volna. Bírtam a bizarr dolgokat, de sosem hittem a szellemekben. Kissé elszontyolodok, amikor eszembe út, hogy az álmom igazából nem álom volt, és nem a gyógyszerek hatására hallucináltam. Tate tényleg tömeggyilkos, de úgy tűnik, mint ha nem is tudna róla, én pedig nem szándékozom ezt csak úgy elmondani neki.
- Nem emlékszem a halálomra - osztom meg vele a gondolatmenetem cselesen. - És te?
- Én sem - néz rám mosolyogva. Annyira igyekszik, hogy elhitesse velem, hogy minden rendben van. Talán köztünk igen, de nekem most kismillió bajjal kell majd szembenéznem, és nem hiszem, hogy ki fogom bírni - bár muszáj lesz, hiszen többé nem halhatok meg, nincs kiutam. Azt is tudom, hogy nem rejtegethetem örökké Tate múltját, egyszer muszáj lesz elmondanom neki az egészet, csak nem most, nem akkor, amikor teljesen szétesik körülöttem minden. Új életet kell kezdenem, kénytelen leszek.
- És akkor többé soha nem hagyhatom el a házat? - kérdezem. Válaszképpen megrázza a fejét.
- De miért nem?
- Van valami különleges ereje ennek az épületnek, a legtöbb szellem errefelé átoknak nevezi - magyarázza. - Mi nem tudunk kimenni, a többi halott pedig nem tud kimenni, csak és kizárólag Halloween-kor - kezeibe veszi a kártyát, és már dobna is, de újra megszólalok:
- És most mi lesz?
- Nos, húzol egy kártyát, és utána dobsz - nevet rám. Visszamosolygok, de megrázom a fejemet:
- Nem úgy értem, hanem… Mi lesz velünk?
Megvonja a vállát:
- Semmi sem változik köztünk. Körülöttünk azonban minden. Violet, itt leszek neked, nem hagylak egyedül. Nem emlékszel? Te és én - örökre együtt! - mosolyog rám, majd végre kidob egy lapot. Viccelődve felém hajol, hogy meglesse a kártyáimat, azonban én mosolyogva eltávolodok mellőle, és a kártyáimra koncentrálok, sikertelenül.
Mégis mivel kell még szembenéznem majd?

14 megjegyzés:

  1. Kedves Miranda!
    A stílusod továbbra is lenyűgöz! :) Örülök annak, hogy előbb jött a rész. ^^ Imádtam. Izgalmas lett és hosszú.
    Már várom a kövi részt. :))
    Csak így tovább. :x ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon örülök, hogy tetszik az új rész és köszönöm a kedves szavakat! <3xx
      M.

      Törlés
  2. Drága Miranda!
    A rész elolvasása után csak ennyi fogalmazódott meg bennem: ÚRISTEN.
    Mi lesz tovább???? Gyorsan hozd a következő fejezeteeeet!! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, ha lesokkolt a fejezet, nagyrészt ez volt a célom. :D A következő rész nemsokára megérkezik! :)xx
      M.

      Törlés
  3. Lenne egy kérdésem.
    Violet mióta halott? Mert volt a szüleivel, és ők akkor nem tudták? Meg volt már a temetés? Vagy hogy is volt? Mert ezeket a dolgokat nem igazán értem..:(
    A fejezet nagyon jó lett, további jó írást, köszönöm előre a válaszodat :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Violet ugye álomnak hitte azt, hogy Tate egy tömeggyilkos, valamint azt is, hogy a táblájára fel volt írva a "Szeretlek" szó, azonban ez, amint utólag kiderül, mind megtörtént. Na, és akkor Violet egy csomó tablettát lenyelt, és azoktól meghalt. Tate próbálta megmenteni, de nem sikerült neki, így elrejtette a testét, és mindaddig próbálta titokban tartani Violet előtt, ameddig csak lehet. Tehát főszereplő lányunk most egy szellem. :D Örülök, hogy tetszett a rész! :)xx
      M.

      Törlés
  4. Sziaa!
    A helyesírási hibákra figyelj, és arra is, hogy nem jönnek úgy át az érzések, és szerintem Violet a sírós hangulatából nem megy át rögtön vidámba. Jah és én elég kíváncsi lennék hogyha kiderülne hogy szellem lennék, hogy mondjam el a szüleimnek. Lehet hogy csak én gondolok arra, hogy a kártyázás alatt vagy helyett ha beszélgetés folyna, az életszerűbb lenne. Bár a szellemek sem életszerűek xd ezeken kívül imádtam a részt, bár semmi nem volt benne újdonság. Talán még kéne próbálnod, hogy a filmben lévő cselekményeket jobban kibontod. Azért szeretem jobban a könyveket a filmeknél, mert ott belelátunk a főhősünk gondolataiba. Vezesd az olvasókat Violet agyába, had kószáljanak és érezzék át mindazt amit ő érez, érezzék sajátuknak a problémákat amivel ő küzd!

    Remélem nem bántottalak meg, csak segíteni szeretnék :))
    xoxo Kinga

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm szépen a tanácsokat, nem sértődtem meg, tudom, hogy segítségként írtad. :) Nos, Violet nem rögtön a vidámba ment át, csak könnyen túltette magát azon, hogy halott, szerintem ő eddig sem élt valami nagyon. Természetesen jön majd a komoly része is a dolognak, a következő rész rögtön azzal kezdődik, hogy megbeszélik a dolgokat normálisan, szerintem Tate ajánlotta azt, hogy kártyázzanak, hogy elterelje Violet gondolatait, amíg meg nem nyugszik. A blog végét tervezem a legjobban különbözni a sorozatétól, szóval nem kell aggódni, eltérek majd tőle. :)xx
      M.

      Törlés
  5. Szia!
    Meglepetés nálam! :)
    http://csakegyhazidolgozatnakindult.blogspot.hu/

    VálaszTörlés
  6. Drága Miranda!
    Hát ha tudom, hogy ez a rész ennyire izgalmas, akkor talán megpróbálom belesűríteni a programjaimba az olvasást is, de mindegy, a lényeg, hogy ezúttal viszonylag időben sikerült ideérnem, nem?
    A tény, hogy Violet halott, nos, sokkolt, és akkor most finoman fogalmazok. Először, amikor nem tudott kimenni a házból azt hittem ez egy szellem trükk (bár végül is az), így csak most, hogy felhozom mindezt áll össze, hogy valóban nem tudja elhagyni a házat! Szívás, mert hát Denverbe szeretnék küldeni és ez ugye lehetetlen. Ajjj, kíváncsi vagyok a szülei hogyan fogják feldolgozni mindezt, mert szerintem lehetetlen, hogy jól fogadják. Izgatottan várom a folytatást! Nagyon-nagyon jó rész lett, az eddigi kedvencem!! <3
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon örülök, hpgy lesokkolt, ugyanis ez volt a célom! :D Szegény Violet most nagy bajban van.... Örülök annak is, hogy a kedvenced ez a rész, a sorozatban nekem is az a kedvencem. :)xx
      M.

      Törlés
  7. Szia!
    Tudom hogy furcsa, hogy még csak most kommentelek, de csak tegnap fedeztem fel a blogod és úgy éreztem, hogy ezután a rész után muszáj komiznom. Te jó ég én úgy lesokkoltam hogy csak.....itt ülök és még mindig le vagyok döbbenve,hogy akkor most ez miiii? de megyek is olvasni a következő részt.... :) ...bocsi nagyon értelmetlenül fogalmaztam :P

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon örülök a kommentednek, egyáltalán nem gond, ha most írsz megjegyzést, nagyon érdekel az olvasóim véleménye és reakciója a részekről! Nagyon örülök, hogy lesokkolt, hiszen ez is volt a célom. :Dxx
      M.

      Törlés