21. You and I

Hali!

Előre leszögezném, hogy ez egy unalmas rész lesz. Túl rövid, talán semmitmondó is, azonban valahol talán így is terveztem, az általatok így nevezett "SOKKOLÓ FEJEZET" után. :D Nem volt sem erőm, sem időm írni, de kedvem sem még egy hétig húzni az új részt, ezért gondoltam, publikálom. DE! Újra fogom írni nemsokára, tehát nem kell aggódni. A következő fejezet sokkal hosszabb lesz és lesz benne Tate+Violet rész is, szóval megéri kivárni. :3 Nagyon szépen köszönöm a 110 feliratkozót, nekem ez egy elképesztően nagy szám, és még köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket is, nagyon aranyosak vagytok! <3 Ne felejtsétek el lájkolni a blog FB oldalát, ahova mindennap rakok fel érdekes képeket/idézeteket a bloggal kapcsolatban. :)  Kellemes olvasást, és jövő héten találkozunk! :)xx

M.

21. You and I
"AZT MONDTÁK, HOGY AZ ÁLMOK VALÓRA VÁLNAK, DE AZT NEM, HOGY A RÉMÁLMOK IS."

6 hónap múlva

Egyedül maradtam.

Anya és apa sosem tértek vissza a kórházból, ha egyáltalán eljutottak odáig. Semmi információm sincs róluk. Tate-et is elvesztettem, és bár nem vallom be magamnak, hiányzik. Én űztem el, de nem bántam meg. Tudom, hogy soha többé nem tudnék úgy a szemébe nézni, mint régebben, egyszerűen... Nem tudok neki megbocsátani. Ő volt az, akiben a legjobban bíztam. Aki mindennap azt mondta, hogy szeret, és hogy sosem bántana. Ő volt az, aki megölt. A gyilkosom. Nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor szakítottam vele. Nem elég, hogy életem egyetlen barátját dobtam ki, de el is veszítettem a szüleimet, és teljesen egyedül maradtam ebben az elátkozott házban. Hogy mennyi indulat, méreg és szomorúság töltötte el szívemet, azt már magam sem tudom. Tate-tel azóta sem találkoztam, lent tartózkodik a pincében, és egyedül van. Természetesen ezeket az információkat a többi szellemtől hallom, akik szabadon járkálhatnak fel-alá a házban, míg én le se mehetek többé az alagsorba. Az egyetlen ember, akivel beszélgetek, az Chad. Vele jól összebarátkoztam, még akkor is, ha tudom, hogy mit tervezett édesanyám gyerekeivel. A kapcsolatunk nem volt mindig felhőtlen, sőt, az elején tiszta szívemből gyűlöltem. Igazából a kis barátságunk annyiból áll, hogy minden hónapban egyszer összefutottunk a szobámban, ugyanis szereti átböngészni a zenéimet, ugyanis eléggé hasonlít az ízlésünk. Kölcsönadok neki pár CD-t, ő pedig következő hónapban visszahozza. Miután megtudta, hogy Tate-tel szakítottam, sajnálatát fejezte ki, de azt is mondta, hogy szerinte jól döntöttem, merthogy nekünk a kapcsolatunk nagyon összetett volt, így nagyobb veszteségnek bizonyul, ha az egyik fél megöli a másikat saját céljának érdekében. Azt is felajánlotta, hogy elégeti az összes Nirvana albumomat, csak hogy elfelejtsem Tate-et, de ezt villámgyorsan megtiltottam, ugyanis nem kis pénzt fizettem azokért a CD-kért, és szeretem is őket, máskülönben pedig nem akarom őt elfelejteni. Lehet, hogy miután kiderült az igazság, pokollá tette az életem. Lehet, hogy hazudott nekem, és átvert. Azonban életem legnehezebb időszakaiban mindig ott volt, és mindig számíthattam rá, akkor is, ha az egész totál átlátszó volt. Még mindig szeretem őt, és az énem egyik fele azt mondja, hogy hallgassam meg, adjak neki még egy esélyt. Egy másik hang a fejemben pedig azt akarja, hogy ne törődjek vele többé. Legyen csak a múltam egy része, zárjam le az ügyet örökre. Azonban van -e egyáltalán egy halottnak olyan, hogy múlt? És jövő? Vagy csak a végtelen jelent láthatjuk? És lehetnek céljaink? Számítanak az érzéseink?
Chad aprólékosan elmesélte nekem a halálom történetét. Kíméletlenül fogalmazta meg, ahogy szép lassan kialudt belőlem az élet, mindenfajta kertelés nélkül. Elmondása szerint Tate az ágyon fekve talált rám, a gyógyszeres üvegecskével mellettem, ami természetesen üres volt. Teljesen összetörten próbált felébreszteni, de nem reagáltam semmire se. Lehúzott az ágyról, és a földön ráncigálva próbált engem minél előbb a fürdőszobába vinni, és miután maga elé ültetett a kádban, megpróbált hideg vízzel felkölteni. A nevemet kiabálta, arra biztatott, hogy ne adjam fel, és hogy ne haljak meg. Hánytatott, mire lassan kinyitottam a szemem. Amikor megláttam őt, azonnal sírni kezdtem és elfordultam tőle. Egy ideig simogatta as hajam, és csókolgatta, azonban később valahogy teljesen megtört, és bőgni kezdett. Én már-már majdnem visszaaludtam, amikor azt suttogta, hogy "Szeretlek, Violet", és megfojtott. Chad szerint észre sem vettem, hogy mi történik, annyira kábult voltam már, és nem tudja, hogy miért tette ezt. Tate állítólag sírdogált még utána egy picit,  majd megemberelte magát, de ami utána történt, az még Chad előtt is ismeretlen. Nem mondanám, hogy könyebb lett tőle a lelkem, de kissé örülök, hogy az igazságot tudva tisztában vagyok a dolgokkal, még akkor is, ha egy harmadik fél szemszögéből hallhatom a történteket. Kicsit zavar, hogy én viszont semmire sem emlékszek.
Gondoltam már arra, hogy megkeresem Tate-et. Fél év telt el a legutóbbi találkozásunk óta, lehet, hogy más lett. Lehet, hogy más lettem. Azonban mielőtt elindultam volna, valami rossz előérzetem támadt, így inkább hagytam a fenébe. Magamra vettem az elérhetetlen lány szerepét, és úgy gondoltam, hogy majd megkeres ő engem, ha egyáltalán akar. Döntésképtelenségem után inkább azt a stratégiát választottam, hogy folytatom az életem ott, ahol abbahagytam, amennyiben ez lehetséges egyáltalán. Zenét hallgatok, novellákat írok, és olvasok, úgy, mint régen. Rengeteg gyenge pillanatom van, amikor egy-egy dalszöveg vagy könyv eszembe juttatja a nyomoromat, és azon a napon csak sírdogálok a szobámban, és nem mozdulok ki onnan, nem mintha lenne hová mennem.
Azon is rengeteget gondolkodok, hogy vajon az iskolában mit mondanak rólam. Vajon mit gondolhatnak a diákok? Hiszen köztudott, hogy Leah-val barátkoztam a legtöbbet, sőt, ő volt az egyetlen barátnőm. Leah öngyilkos lett, én pedig Los Angeles újabb eltűnt személye. Kicsit azért szomorú az, ahogyan látod magad előtt, amint a rendőrök keresnek téged a házadban, holott ott vagy előttük, de mégsem vehetnek észre. Teljesen máshogy alakulhatott volna az életem. Terveim szerint a Harvardra jelentkeztem volna, és szerintem fel is vennének, ugyanis a tanulással és a tudással sosem volt különösebben gondom.
Constance néha-néha átjön, és meglátogat, de nem megy Tate közelébe. Nem akarja látni a fiát, valószínűleg tudja, hogy mit tett. Mérges rá, de szerintem ez csak ideiglenes, mert bár Constance lehet a világ egyik legundokabb és legönzőbb nője, mégis egy anya, akinek két gyereke is itt van ebben a házban. Tate és Bouergard. Elmesélte már, hogy Addy-t nem tudta elcipelni a házig, mert előbb meghalt. Szegény Addy. Fiatal volt, kedves, lehetett vele beszélgetni, és a maga módján gyönyörű. Constance részvétét fejezte ki, nekem, azonban akárhányszor kérdezem, azt nem árulja el, hogy mi történt a szüleimmel, mert szerinte még nem állok készen az igazságra. Előbb tudta azt, hogy halott vagyok, mint én - megtalálta a holttestemet is, amikor egyszer erre járt és Tate-et kereste. Sosem kedveltem Constance-t különösebben, de amikor az ember mindenkit elveszít, akkor ha valaki ott terem mellette, azt biztos, hogy megbecsüli. Ezután bekövetkezett egy időszak, amikor már ő sem járt be a házba. Nem tudtam kivel beszélni, nem volt senkim sem. Megkerestem apa elrejtett cigarettáit, és azokkal szórakoztam. Azt játszottam, hogy ki-be fújom a füstöt, vagy megégetem magam vele, csak úgy, mert megtehetem, úgyis elmúlik a fájás, a megégett bőröm pedig be fog gyógyulni. Kezdtem úgy érezni, hogy teljesen elvesztem az agyam, és ez az érzés most sem múlt még el. Kissé olyan, mintha mindenki kizárna engem, és mintha mindenkit kizárnék. Mintha visszautaztam, volna az időben - elvesztem a rengeteg ember közt. Egy szellemmel sem tudtam megismerkedni rendesen, mert vagy túl öregek, vagy túl fiatalok, esetleg gyanús alakoknak tűnnek, mint például Charles Montgomery. Maria és Gladys nem kerestek engem, pedig őket még ismertem, mielőtt megtudtam volna, hogy halott vagyok, de  mivel magamra hagytak, valószínűleg nem kedvelnek, így nem erőltettem semmit sem.
Újra magam alatt vagyok, és már nem húzhat fel senki sem a földről.
Végem van.