2015. május 23., szombat

22. We were born to die

Sziasztok!
Hát, őrült egy hetem volt, az biztos. Az évvégi rohangálások miatt csak tegnap este tudtam rendesen leülni a számítógép elé, és begépelni ezt a részt, így ha kicsit kúsza, valamint vannak benne elütések, azért elnézést kérek, de elhatároztam, hogy a blog vége után minden részt újra átnézek, valamint hozzáírok valamit, hogy hosszabb és igényesebb legyen. Nem lesznek nagy változások, de azért belinkelem majd a facebookos csoportokban, valamint a blog FB oldalára, ha egy rész ki lett javítva. Erről jut eszembe, jövő héten már jön az Epilógus! Te jó ég! El sem hiszem, hogy ilyen hamar vége lesz. Nagyon szépen köszönöm a támogatásotokat, imádlak titeket! Azonban szomorkodásra nincs ok: a Kimaradt Jelenetek oldalra folyamatosan fogom feltölteni a rövid részecskéket, szóval a blognak nem lesz teljesen vége, csak a fő történetnek. Nem is húznám tovább az időt, kellemes olvasást, és akkor jövő héten Epilógus! :)xx
M.


22. We were born to die.

"HA IGAZÁN SZERETED, KÉPES LESZEL ELENGEDNI."


- Üdvözlöm önöket a házban! - nyit ajtót Marcy, a régi ingatlanügynökünk az érkező nőnek és férfinak. Mindketten sötétebb bőrűek, azonnal meglátszik rajtuk, hogy nem az USA-ból valók, és ahogyan kiderül, spanyolok, egy kis akcentussal megáldva. Valószínűleg a házat jöttek megnézni, ugyanis újra eladó. Egy héttel, miután a szüleim eltűntek, a rendőrök jöttek a házunkba nyomokat keresni, de senkit sem találtak, ugyanis nem mutatkoztam meg előttük, hiszen biztos, hogy bevittek volna kihallgatásra, én pedig nem tudom elhagyni a házat, kivéve persze Halloweenkor, amikor a halottak szabadon járkálhatnak az élők között, ezért is tudott Tate elvinni engem a tengerpartra azon az estén. Miután a zsaruk nem találtak senki sem, eltűnt személynek könyveltek el engem, azonban a szüleimről még mindig nincs semmi hírem sem. Constance már ezer éve nem jött át.
Ahogyan az idő múlik, úgy lesz könnyebb megszokni az új életem, amit egyedül töltök. Amikor azonban az új család belép az ajtón, két szülő, meg a fiúgyermekük, azonnal arra gondolok, hogy talán még összebarátkozhatok valakivel. Lehet, hogy nem lettem örök kárhozatra ítélve, még van esélyem új embereket megismerni. Messziről figyelem a fiút - akit apja Gabe-nek szólít -, ahogyan a gördeszkájával érdektelenül baktat a szülei után, akik teljesen el vannak kápráztatva a háztól. Nem csodálkozom ezen, az én szüleim is rögtön megbarátkoztak a lakással. Egyedül engem nem izgatott nagyon, de ezer ház közül mégis a legjobban megfogott.
A fiú a szemét forgatva mered az anyjára, aki a csillárt figyeli káprázó tekintettel. Kuncogni kezdek, ugyanis nagyon jól emlékeztet saját magamra. Meg szeretném ismerni, lehet, hogy össze is barátkozhatnánk. Önző módon nem veszem tudomásul azt, hogy szellemként mekkora veszélybe sodorhatom a fiút, de fél év magány után már nem bírom ki, hogy ne csapjak le egy velem egyidős tinédzserre, hogy megismerkedjek vele.
Két és fél hónap múlva költöznek be végelegesen, ami azt jelenti, hogy kicsivel több, mint nyolc hónapja haltak meg a szüleim. Sajnos nem sok esélyem van arra, hogy bármilyen kapcsolatba lépjek Gabe-bel, ugyanis a ház többi szelleme szövetséget kötnek, hogy kikergessék ezt a családot a házból. Tanultak a mi hibánkból - ez a ház tönkretesz mindent és mindenkit, ennek a famíliának pedig minél előbb el kell tűnniük innen. Úgy tervezik, hogy este lecsapnak rájuk, és elűzik őket, azonban én délután, amikor Gabe nincs a szobájában, besettenkedek hozzá, és megnézem a CD-jeit, mivel az enyémektől muszáj volt elbúcsúznom, amikor megvették a házat. Hihetetlenül önző vagyok. Nem akarom, hogy elmenjen ez a család innen, mert akkor újra egyedül leszek, és minden remény kiszáll majd belőlem.  Megrázom a fejem és félbeszakítom gondolatmenetem, mielőtt még elárasztanának pesszimizmussal. Csalódottan konstatálom, hogy a zenei ízlésünk egyáltalán nem hasonlít a fiúéval, csak egy Ramones lemezt találtam, a többi mind olyan zene volt, amit vagy nem szerettem, vagy nem is ismertem.
- Te meg ki vagy? - hallok egy hangot a hátam mögül. Felszisszenek, majd megfordulok, és Gabe-bel találom szembe magam. Nem tettem magam láthatatlanná, ugyanis a tudatom alatt szeretném, ha látna és beszélgetne velem. Kihúzom magam, majd rögtönözni próbálok:
- Violet vagyok, a szomszédotok - hazudom ügyetlenül, és a kezemet nyújtom felé. Lekezelünk, a fiú azonban zavart arckifejezéssel mered rám.
- Hú, nagyon hideg a kezed - nevet rám.
- Hát, tudod, hogy mit mondanak: Hideg kéz, meleg szív - magyarázom, majd lazán az összes CD-s dobozát az ágyára borítom. Erre ő kicsit kiakad, és látszólag már nagyon messze szeretne tudni a szobájától, de ügyet sem vetve rá, türelmetlenül keresgélek tovább a lemezei között valami ismerős albumborító után kutatva. Pár másodperc múlva sóhajtva, reménytelen tekintettel nézek fel rá:
- Nem ismered a Rolling Stonest?
- Menj ki a szobámból - veszti el a türelmét, majd az ajtó felé mutat. Lételemem, hogy bosszantsam az embereket, így akarattal heccelni kezdem:
- Biztos, hogy egyedül akarsz maradni? Azt mondják, hogy kísértek járják ezt a házat - ijesztgetem mély, suttogó hanggal.
- Nem hiszek az ilyen szarságokban, de gondolom, te otthon vagy, ha szellemekről van szó - forgatja a szemeit.
- Még a feléről se tudsz - legyintek, majd hirtelen megpillantok egy ismerős alakot Gabe háta mögött. Szőke, rakoncátlan tincsek, mélybarna szem... Tate figyel minket a nyitott ajtónál. Szemében azonnal féltékenységet vélek felfedezni, és legszívesebben odarohannék hozzá átölelni, mélyen beszívni az illatát, és megnyugtatni, hogy nem akarom iriggyé tenni, sőt, még mindig szeretem, de ezt sajnos képtelen vagyok megtenni, így csak beleharapok az alsó ajkamba, és zavartan a földet kezdem el méricskélni.
- Jó, bocsi, nem akartam durvának tűnni - kér elnézést Gabe, mire magamra öltök egy barátságos mosolyt, és amikor újra a háta mögé nézek, már nem látok ott senkit sem.



A terv szerint éjjel, amikor már az összes családtag alszik, akkor fognak úgy rájuk ijeszteni, hogy többé ne merjenek a ház közelébe se jönni. Állítólag Bouergard veszi kezelésbe a szülőket még néhány szellemmel, akiket nem ismerek. Van köztük egy félbevágottan meghalt, fiatal nő, akit csak "A Fekete Dália"-ként ismerek, valamint Charles és Nora, és még egy páran. Zűrös egy ház ez, elég sokan összegyűltünk mostanra. Részt vennék a család elijesztésében, legalább a jó cél érdekében tenném azt, ha magamban már önző vagyok, de a többiek lehurrognak, ugyanis nem találnak elég rémisztőnek. Ezt egyben találtam hízelgőnek és sértőnek is, de nem foglalkozok vele, ugyanis folyamatosan egy dolgon kattog az agyam: vajon Tate engedni fogja, hogy összebarátkozzak újdonsült "szomszédommal"? Vagy előáll valami tervvel, ahogyan szokott? Természetesen már lehetetlen összemelegednem Gabe-bel, mert ha a szellemek terve sikerül, legkésőbb holnap hajnalban már hűlt helyük lesz. Tate tud a kis akcióról, amit a ház többi szelleme kitervelt?
A konyhaasztalnál ülve gondolkodom, amikor hirtelen vérfagyasztó női sikoly üti meg a fülemet; valószínűleg Bouergard akcióba lépett. Türelmetlenül üldögélek, és picit ideges vagyok, majd amikor már nem tudok tovább egy helyben maradni, felpattanok, és a régi szobám felé veszem az irányt, leellenőrizni, hogy Gabe ébren van -e, és hogy őt melyik szellem fogja megijeszteni. Felsietek a lépcsőn, majd az ajtóhoz érve felszisszenek, ugyanis Tate-et látom a szobában, amint Gabe torkát szorongatja hátulról. Nem tudom, hogy mit csinál, vagy hogy miért, de borzalmas előérzetem van. Óvatosan belépek a nyitott ajtón keresztül, majd rekedtes hangon szólalok meg:
- Tate, ereszd el!
A mondat végén elcsuklik a hangom egy picit. Tate a hangomat hallva ijedten hátrafordul, majd amikor meglát, szétnyílnak a pupillái. Egy ideg szótlanul álldogálunk, és egymás szemébe bámulunk, ami engem rengeteg emlékkel áraszt el. A gyomrom görcsbe rándul, amikor végre megszakítja a kínos csendet:
- Nem mentettelek meg. Önző voltam. Az én hibám az, hogy most egyedül vagy. Szükséged van valakire - sírja nekem, és az én szemem is könnyes lesz. Gabe szótlanul és halálra fagyva álldogál hevesen lélegezve, látszólag teljesen elvesztette a fonalat. A pulóverem ujját húzogatva töprengek a válaszon. Ez után tuti, hogy Gabe többé be se teszi a lábát ide. Segítenem kell neki, hogy megszökjön, és ahhoz el kell terelnem Tate figyelmét.
Rekedtes hangon megszólalok:
- De nem rá van szükségem.
- Akkor mit akarsz? - rázza meg a fejét idegesen.
- Amit akartam, az te voltál - sírom. A hangom felismerhetetlennek tűnik és idegennek. Tate tehetetlenül toporogni kezd, majd bizonytalanul megfordul:
- De hát azt mondtad, hogy tűnjek el.
- Igen - bólintok határozottan. - De sosem búcsúztam el.
Kétkedő pillantást vet rám, majd lassan elengedi Gabe-et, aki rögtön a torkához kap és megkönnyebbülten felsóhajt. Tate bizonytalanul felém lépked, majd amikor már csak két lépés van köztünk, határozottan a derekamra teszi a kezét és megcsókol. Megpróbálok belesűríteni ebbe mindent: a fél év magányomat, az egész kapcsolatunkat, a szomorúságomat, a boldogságomat, a szeretetemet, és bár tudom, hogy nemsokára vége lesz, mégsem akarom őt elengedni. Az arcánál fogva közelebb húzom, és újra megcsókolom. A szemem sarkából látom, hogy Gabe megszökött, amit megnyugodva konstatálok. Fájó szívvel, de lágyan eltolom magamtól Tate-et.
- Viszlát, Tate - suttogom az arcába, majd eltűnök, és magára hagyom őt. A konyhába osonok, és visszaülök az asztalhoz, lehajtom a fejemet; sírni kezdek. Teljesen kiakadok, alig tudok levegőt venni, fuldoklom a könnyeimtől. Beletúrok a hajamba, és körbefordulva szemlélem az előttem lévő elmosódott világot. Mindennek vége - egy új korszakot kell nyitnom magamnak, ahol erősebb léeszek, és amennyire csak tudok, boldog. Halkan mondogatom magamban azt, hogy szabad és boldog, de sírni kedek a saját nyomorúságomon. Hiszen nem vagyok szabad, bennragadtam egy házban. Nem vagyok boldog sem. Tizenhét évesen haltam meg, nincsenek szüleim, nincsenek barátaim, nincs már semmim sem. Örökre egyedül leszek. Szaggatottan veszem a levegőt, majd csitítom magam, hogy minden rendben lesz. A hajam a sírás miatt teljesen izzadt és csapzott, arcom vörös, szemeim felfúvódtak és véreresek. Egy igazi élkőhalott látványát nyújtom.
Szipogásomat autódudálás szakítja félbe, majd irdatlan fékcsikorgás.
Valószínűleg az új család is elment.

4 megjegyzés:

  1. Kedves Miranda!
    Fogalmam sincs, mit mondhatnék. De tényleg, őszintén és komolyan! Örülök, amiért Gabe nem halt meg, bár nem tudok róla semmit és valószínűleg nem érintett volna meg a halála. Örülök, hogy Tate megcsókolta Violetet, bár sajnálom, hogy a lány utána elment és sírni kezdett. Örülök, hogy az új család elment és biztonságban van, bár szomorú, hogy Violet magányos... annyi ellentét, és ötletem sincs a lezárásra... hiába reménykedek benne, képtelen vagyok elhinni, hogy happy endet tervezel.. nem is tudom, illene-e ide egyáltalán a boldogság.
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Hát, igazából a végéről elérulnék egy picit: lesz benne boldogság is, meg nem is. Szóval ilyen félig happy-félig sad féleség. :)xx
      M.

      Törlés
  2. Tudom szinte kizárt, de annyira örülnék, ha ilyen tündérmese szerű vége lenne. Tate és Violet újra együtt az idő elmúlásáig...... olyan nagyon jó lenne, de akkor a befejezés teljesen eltérne az egész történet atmoszférájától, logikájától, realitásától. szóval most szomorú vagyok, nagyon, mert vége lesz (el sem hiszem, hogy ideáig eljutottál, rohadt ügyes vagy!!!!!) és a vége sem lehet tökéletes, mert mégis csak Violetről és Tateről beszélünk.... hiányozni fognak Violet gondolatai.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Hú, nagyon aranyos vagy, köszönöm szépen! :)xx
      M.

      Törlés