10. Try to have fun in the meantime

Hello, my darlings!

A legutóbbi szavazás alapján a legtöbben arra szavaztatok, hogy minden szombaton legyen új rész, szóval mostantól a részek a hétvége első napján fognak érkezni. :) Mint gondolhatjátok, ez itt a nagybetűs RANDIS RÉSZ, amit már nagyon-nagyon vártatok, tehát itt is van. :D Valamint még arra kérnélek meg titeket, hogy pipáljatok, ha szeretnétek új részt és írjátok le megjegyzésben, hogy mit gondoltok az új részről (mindegy, hogy pozitív vagy negatív). Kellemes olvasást! :)
P.S. Csatlakozzatok az FB CSOPORT-ba, ahol mindig elsőként kaphatjátok meg a híreket. :)xx
M.
    10. Try to have fun in the meantime.

"HA SZERETSZ VALAKIT, SOSE ÁRTS NEKI. SOHA."

- Tate? - robogok le a lépcsőn a fiú nevét ismételgetve. Idegesen forgok jobbra-balra, amikor a pince egyik nyílásából előlép. Hatalmas megkönnyebbülés veszi át az uralmat felettem.

- Szia - köszönt mosolyogva. Amint meglátom, máris biztonságban érzem magam, és az előbbi félelmem inkább tűnik nevetségesnek, mint igazinak. Nem csókkal köszönt, és nem is tette azt meg a legelső óta - ahelyett közel lép hozzám és én azonnal a karjaiba vetem magam. Szorosan átölelem, ő pedig közel húz magához. Imádom az öleléseket, sokkal jobban, mint a csókolózást. Személyesebbnek tartom. Mélyen beszívom az illatát, és nem akarok arra gondolni, amikor majd el kell engednem a szorításomból.

- Őrültekháza volt itt... - panaszolom. - Valami idióta fickó jött és ordítozott a ház előtt, még csak nemrég ment el, de nem tudtam, hogy mit csináljak. Azt hiszem, hogy előtte még a rendőrség is itt szirénázott a közelben, de nem mertem megnézni, mert egyedül vagyok, és... - a fejem a vállába fúrom és kifújom a levegőt. Jó érzés vele lenni - jobb, mint bárki mással a világon. Teljes biztonságban érzem magam, mintha az előbb semmi különös sem történt volna. Lassan eltol magától, majd kisöpri a hajamat az arcomból. A szőke tincseim arrébb kerülnek

- Hé, nem kell rögtön megijedni. Biztos csak valami szar halloweeni tréfa volt. Most már minden rendben van. Itt vagyok - néz a szemembe. Teljesen megbabonázva figyelem, majd elmosolyodom. Pár másodpercig csendben állunk egymás mellett, amikor Tate előhúz a háta mögül valamit, amit eddig takart. Követem a szememmel a tárgyat, amikor meglátom, hogy egy rózsa az. Nem a közönséges fajta - éjfekete színű. Szó nélkül maradok, de mielőtt bármit is mondhatnék, Tate már magyarázkodik is:

- Feketére festettem. Tudom, hogy nem szereted a közönséges dolgokat.

A szám szélébe harapok az izgatottságtól. Még mindig a megfelelő szavakat keresem, amikkel válaszolhatnék:

- Te vagy az első fiú, aki virágot adott nekem, így nem tudok, mit mondani - mosolyodom el zavartan. A földet fixírozva elneveti magát. - Köszönöm, nagyon tetszik!

- Készen állasz a randinkra? - néz rám kíváncsian.

Kirázott a hideg, ugyanis teljesen kiment a fejemből, hogy mit is terveztünk ma csinálni. Annyira megörültem annak, hogy jött, hogy igazából nem is számított miért van itt - a lényeg, hogy mellettem álljon. Gyorsan lepillantok a ruhámra - nem egy Victoria's Secret modellre hasonlítok, de az nem is a magamfajta ember stílusa.

- Persze - bólintok óvatosan. Mosolyogva kézenfog, majd kivezet a pincéből.

Tíz perce sétálunk, és kicsit fázni kezdek, azonban Tate-tel magam mellett ez alig tűnik fel. Már egészen besötétedett, így csak az utcai lámpák világítják be gyéren az utat. Csendben menetelünk.

- A szüleid tudják, hogy velem vagy? - kérdezi aggódva.

Megrázom a fejem.

- Nincsenek otthon. Anyut kórházba kellett vinni, valami terhességi-ügy, és olyan gyorsan elmentek apuval, hogy elfelejtettem szólni, hogy ma szándékomban van elhagyni a szobámat.

- Szerintem hívd fel őket, és mondd, hogy kimozdultál néhány barátnőddel, nem árulhatod el nekik, hogy velem vagy - javasolja. - Apukád megölne engem.

Elutasítóan megrázom a fejem. Már elég régóta semmibe vesznek a szüleim - lehet, hogy észre se vennék, ha nem lennék otthon. Hiszen amúgy is mindig csak a szobámban kuksolok, konkrétan csak akkor megyek le a földszintre, ha ennem kell.

- Violet. Aggódni fognak érted, hívd őket fel - mondja utasítóan, majd kiveszi a zsebemből a telefonomat. A kissé régi Nokia készüléket a kezembe nyomja, mire nagyot sóhajtva kikeresem a névjegyek között aput, és felhívom.

Közben már a partra érünk, ami éjszaka gyönyörű kilátást nyújt a hatalmas, fekete hullámokkal. Egy kis teraszos házikó is van a néhány méterre tőlünk, meg egy pad, amire leülök. Tate eltűnik mellőlem, már fent is van a kis emeletes teraszon, és onnan figyeli az óceánt. Mosolyogva nézem, amikor hirtelen valaki felveszi a telefont:

- Violet, hol vagy?! - hallom anya ideges hangját. Egy kis bűntudatom van, hogy egy szó nélkül leléptem, és most megint becsapom őket, de nem tehetek ellene, nem szeretném, hogy aggódjanak azért, mert Tate-tel vagyok.

- Csak kimozdultam néhány baráttal - idézem fel a fiú szavait. - Sajnálom, hogy nem szóltam. Ez az a rész, amikor haza kell jönnöm? - kérdezem, előre is félve a választól. Anyu sóhajt egyet a vonal másik végén:

- Biztonságban vagy? - kérdezi gyanakodva.

- Esküszöm - nézek fel Tate-re, aki kitárt kezekkel, madárra emlékeztető pózban szívja be a friss, hideg levegőt az erkélyen. Naná, hogy mellette biztonságban vagyok, hiszen egyszer már megmentette az életem, amikor három ember megakart ölni.

- Egy órán belül legyél itthon, rendben?

- Igen, köszönöm - felelem tisztességtudóan, majd leteszem a telefont. Hirtelen Tate mellém ugrik és elkezdi csókolgatni a hajam és a nyakam. Ez a gyors reakció nagyon meglepett, ezért csak nevetek, ugyanis csiklandoz. Őszintén boldognak érzem magam.

- Na, kivel beszéltél? - suttogja a fülembe.

- Anyuval - nevetek rá.

Hidegen felnevet, majd végre szájon csókol úgy, hogy képtelen vagyok megtartani az egyensúlyom, és mindketten felborulunk. Nevetve feltápászkodom, Tate pedig ugyanígy tesz.

- Gyerünk le a partra - ajánlja fel, majd a pokrócot, amit magunkkal hoztunk, a kezébe veszi, a másik kezét pedig összekulcsolja az enyémmel. Engedelmesen követem, de egy kis szorongó érzés támad bennem. Mit akar ott tenni?

Az óceánhoz közel érve már a víz csapkodja a földet, így kissé messzebb telepedünk le tőle. Tate tüzet gyújt, én pedig közben leterítem a pokrócot, majd leülök rá. Egy ideig bénázik a gyufával, kicsit káromkodik is, de én csak nevetve figyelem őt, miközben átölelem a térdemet a kezeimmel.

- Na, végre! - mászik mellém Tate. - Nagyon régen játszottam már gyufával - mosolyog rám. Hitetlenül felnevetek, majd minden bátorságom összeszedve egészen közel hajolok hozzá, és megcsókolom. Először történik az, hogy végre én kezdeményezek. Kezeivel megfogja az arcomat, majd még jobban magához húzva, erősebben kezd el csókolni. Majdnem beleszédülök, olyan annyira élvezem a közelségét. Pár másodperc múlva már rajtam fekszik, és úgy csókol. Hihetetlenül nagy izgatottság fog el, ugyanakkor meg is ijedek, hogy mi van, ha esetleg többet akar, én pedig még nem állok készen. Hirtelen kissé elnyomom magamtól, ő pedig azonnal felkel és arrébb ül. Zavarodottan és még mindig fekve bámulom az eget. Nem merek ránézni, szégyellem ezt tenni az után, hogy elutasítottam, még ha nem is egészen ez történt. Kissé feszült a hangulat, én pedig nem merek megszólalni, félek, hogy elszúrok valamit.

- Violet... Eszembe se jutott, hogy pont egy tengerparton... Nem vagyok olyan, mint a többi fiú. Én tényleg nagyon kedvellek, és nagyon szeretek veled lenni, nem pedig csak... Kihasznállak... - keresi a megfelelő szavakat a helyzetre. Felülök, majd kételkedve a szemébe nézek. Megpaskolja a mellette lévő helyet, bizalmat sugallva. Kissé hezitálok, de mégis mellételepedek. Eszembe jut a pincés incidens, és az, ahogyan ő annyira könnyelműen vette az egészet, ezért kissé megingok, ahogyan arrébb kúszok a földön.  Egy kis borzongás kerít uralomba, amikor átölel a nyakamnál, ugyanis még egy bizarr emlék jut eszembe - amikor elintézte azt a három betörőt, akik megakartak ölni engem és anyát. Egyszer már rákérdeztem, hogy mit tett velük, de csak szűkszavúan azt válaszolta, hogy valaki segített neki. Nem erőltettem ez után már témát - láttam, hogy kínos neki és magam sem akartam visszaemlékezni arra az estére.

A fejemet a vállára hajtva hallgatom azt, amit mesél. Igaz, hogy a gondolatmenetem miatt az elejéről lemaradtam, azonban próbálkozom bekapcsolódni.

- ...mindig ide jöttem, amikor kicsit ki akartam szellőztetni a fejemet, legtöbbször az iskola miatt. Amikor mindenki lemondott rólam, amikor úgy éreztették velem, hogy semmire sem vagyok jó... Olyankor mindig ide jöttem, és figyeltem ezt a végtelen, határtalan folyamatot, amit az óceán vízének a sodrása vált ki. Mindig arra gondoltam, hogy bassza meg az iskola. Bármit elérhetsz, amit akarsz. Bármi lehetsz, ami csak szeretnél lenni. Nem az számít, hogy a többi ember mit gondol, hanem az, hogy te tudd, mi a célod. Magadban kell bíznod. Kurt Cobain, Tarentino, De Niro, Pacino - ők mind kiestek a gimiből. És mégis mennyi mindent elértek - legendákká váltak. Ez csak egy állomás a mi végtelen utazásunkban, nem kell itt leragadni. Lesz ennél sokkal jobb és sokkal rosszabb is - suttogja. Egy ideig az óceánt nézzük, ahogyan hatalmas hullámokkal támadja a partot, majd Tate felém fordul, én pedig elmosolyodom. Újra átölel. A vállára hajtom a fejem, most kissé gyengédebben, mint az előtt. Mindketten a gondolatainkba merülve bámuljuk a víz sodródását, amikor furcsa hangokat hallok a hátunk mögött. Villámgyorsan megfordulok, mire egy csapat tinédzsert látok, ahogyan közelednek felénk.

- Itt vannak valakik - fordulok riadtan Tate felé, ő pedig követi a tekintetemet.

A tizenhét-tizennyolc éves formák megállnak előttünk, mire jobban szemügyre veszem őket. Október legvége van, az egyik lány pedig rövid szoknyában parádézik. A másik csaj egy szőke hajú gót, legalábbis a sminkje szerint. A többi három fiú közül kettő szokásos öltözetben van - kockás ing, farmernadrág, fekete bőrdzseki, azonban a harmadik a Westfield gimnáziumnak pólójában feszeng, amit csak a végzősöknek osztanak. Még sosem láttak őket a suliban, vagy lehet, hogy nem ismerem fel őket a halloweeni sminkjük alatt.

- Esetleg segíthetünk valamiben? - kérdezem ironikusan, mivel egy szót sem szólva megállnak előttünk és bámulnak, ami kissé furcsának és gyanúsnak veti ki magát.

- Gratulálok, Tate, felszedtél magad mellé egy újabb áldozatot. Ugye milyen furcsa? - szegezi Tate felé a kérdést, a beszólásomat figyelmen kívül hagyva. Mind az öten őrült mérgesnek látszanak - vagy csak jól tudják színészkedni az agyhalott zombikat.

- Nem is ismerlek titeket - forog körbe-körbe a szőke fiú zavarodottan, és az én arcomon is meglátszik az értetlenség. Hiszen Tate és ez a csapat nem is egy iskolába járnak!

- Tényleg nem? - hajol le hozzá a gót lány. - Talán bele kéne fojtanunk a tengerbe, akkor visszajönnének az emlékeid.

- Baromság - nevet fel a végzős fiú. - Saját két kezeimmel képes vagyok a föld alá gyömöszölni.

- Először is, ez nem tenger, hanem óceán - szakítom félbe, mielőtt még bármi mást is mondhatna. A lány csak a középső ujját mutatja felém, de nem törődök vele. - Másodszorra pedig, értem, hogy ez egy halloweeni trükköcske, de mivel nem vagyunk kíváncsiak rátok, sőt, nem is ismerünk titeket, örülnénk, ha békén hagynátok!

- Halloweeni trükköcske? - csodálkozik az egyik szemüveges fiú.

- Talán a kis barátnőjével is ugyanígy kellene tennünk, rengeteg időt spórolhatna magának avval - ajánlja fel a fekete bőrdzsekis alak. Kiráz a hideg, és ijedten kezdek el forgolódni.

- Gyerünk innen - ragad karon Tate, majd felhúz és a pokrócot is felrántja a földről. - Ti pedig mielőbb akadjatok le rólunk! - szól vissza a tagoknak.

Azok szó nélkül bámulnak minket tovább.

Hazáig nem beszélünk egymással. Némán lépkedek mellette. Igaz, hogy fogja a kezemet, de mintha valami megváltozott volna köztünk - rideg és fagyos lett. Inkább nem beszélek, mert még kínosabbá tenném ezt az egészet, és csendben várom, hogy ő mikor lesz kész megszólalni.

A házhoz érve Tate-et felküldöm a szobámba úgy, hogy anyuék ne lássák, addig pedig jelentkezem a szüleimnél, hogy épségben hazaértem. Megúszom komolyabb fejmosás nélkül azt, hogy nem szóltam, mégis elmentem, ezért gyorsan intézem el ezt, majd felrohanok a szobámba. Tate fel-alá járkál, idegesnek látszik. Egy ideig csak figyelem, de később már nem tudom a mondanivalómat magamban tartogatni:

- Tate, kik voltak azok a parton?

- Nem tudom, nem ismerem őket - tagadja le. Látom rajta, hogy nem hazudik, de nem tudok neki százszázalékosan hinni sem, nagyon gynúsnak tűnik.

- De ők ismernek téged - makacskodok.

- Viszont én őket nem, már mondtam - vágja rá azonnal.

Megrázom a fejemet. Az utcán hangos kuytaugatás hallatszik, vonyítanak és ezt igazán elfogadhatatlan stílusban, ezért az ablakhoz lépek, és kinézek rajta, hogy lássam, miért van ez a nagy felhajtás. Öt árnyékot vélek felfedezni az udvarunkban, és azonnal fel is ismerem őket.

- Itt vannak! - fordulok Tate felé. - Most már elegem van a baszkódásból. Maradj itt - utasítom ellentmondást nem tűrő hangon, és mielőtt tiltakozni kezdene, elveszem az íróasztalomról az ollómat, hogy támadás esetén valamivel védekezni tudjak, majd kimegyek az udvarunkba.

Ugyanott ülnek, ahol Tate és én egyszer, az oszloppárkányon. Amikor meglátnak, szánalmas pillantást vetnek rám, viszont abban a pillanatban, hogy észreveszik a kezemben az ollót, mindannyian elröhögik magukat. Nem rettenek meg tőlük, igazából még több bátorságot adnak.

- Figyeljetek, ez magánterület. Ha nem akarjátok azt, hogy hívjam a zsarukat, mielőbb tűnjetek el innen, mert rohadtul semmi keresnivalótok sincs itt! - szólok rájuk.

- Miért? - kérdezi a rövid szoknyás lány, ahogyan leugrik az apró párkányról, majd határozottan elébem áll. Pontosan egyforma magasak vagyunk, mégis kissé eltörpülök előtte egy pillanatra. Egyenesen a szemébe nézek, még akkor is, ha kissé feszengve. - Talán túl sok halott van ebben a házban? Vagy ennyire szereted a kis szőkefejűt, hogy nem is érdekel mit tett? Nagyon nagy tévhitben élsz, kislányom. Egyáltalán nem az, akinek tűnik.

- Nézzétek - fordulok el tőle, megszakítva a szemkontaktust, majd a többiekre nézek -, fogalmam sincs, hogy kik vagytok, vagy egyáltalán mit akartok, de a legjobb lesz, ha most rögtön elhúzzátok innen a csíkot, mert tényleg hívni fogom a rendőröket.

- Majd megmutatom én neked, hogy ki húz el innen milyen csíkot! -  kapja fel a vizet a végzős srác, és megindul felém. Fél másodpercig úgy néz ki, hogy megüt, azonban Tate hirtelen mellettem terem, és elhárítja az ütést.

- Magadnál vagy?! - üvölt rá torka szakadtából. - Ha annyira szeretnétek viccelni valakivel - mondja, majd egészen közel lép hozzájuk. -, akkor nézzük, hogy milyen gyorsan tudtok futni! - hirtelen átrohan közöttük ki az útra, a többiek pedig utána. Nem tudok mit tenni. Fussak utánuk? Úgyse érem be őket, nem lenne értelme. Rohanjak be a szüleimhez segítségért? Inkább nem kéne őket beavatni. Végül úgy döntök, hogy a legjobb lesz a rendőrséget felhívni, mégiscsak ők tudnának véget vetni ennek az egésznek. Előrántom a telefonom a zsebemből, és éppen bepötyögném a 911-et, amikor valaki megragad a vállamnál fogva és akaratom ellenére hátrafordít. Először azt hiszem, hogy a fiú, aki meg akart ütni visszatért, hogy elintézzen, de szerencsémre tévedek ezzel kapcsolatban.

- Gyere velem a házamba! - látom egy kissé öreg asszony mérges arcát. Szőke haja van, kerek-ovális arca, amin iszonyúan mérges kifejezést látok.

- Azt se tudom, hogy ki maga, hagyjon békén! - kiáltok fel, majd rángatni kezdem a karomat, de ő erre még jobban megszorítja.

- Addy halott! - üvölti az arcomba, mire ledöbbenek, így engedek a szorításának, és vele megyek a szomszédba.

Ő Addy édesanyja, Constance.

- Cserbenhagyásos gázolás volt - meséli alig-alig visszatartva a könnyeit. Megesik rajta a szívem, de azért nem felejtem el azt, amit Addy mesélt nekem, hogy miként bánt vele Constance. Lehet, hogy most összetört, de miért nem becsülte meg a lányát addig, ameddig élt? Vannak esélyek, amiket az ember soha többé nem kap vissza, ezért mielőbb élni kell velük. Constance soha többé nem mondhatja el neki, hogy szereti, és hogy megbánta azokat a dolgokat, amiket beszélt neki.

- Csinos lány akart lenni Halloween alkalmából. Tudom, hogy segítettél neki, nagyon örült, amikor hazajött tegnap, én viszont... - elcsuklik a hangja, és a könnyei is előbukkannak -, elhordtam mindennek, hogy miért festette ki magát bohócnak, és... - iszonyatos sírásba kezd. Elérte a gyengepontomat - utálom, ha a közelemben zokog valaki, ugyanis azonnal megszánom, akármekkora bűnöző is. Abban a naivitásban élek, hogy az emberek tudnak változni, azonban minél jobban szeretném elhinni, annál gyorsabban kezdek el kételkedni benne. Amikor pár perc múlva összeszedi magát, így szól:
- Köszönöm, hogy kedves voltál vele. Ugye, sosem tudhatjuk, hogy mi fog következni, így ez engem teljesen váratlanul ért, de köszönöm, hogy ha én nem, te legalább foglalkoztál vele egy kicsit - törli le a könnyeit a blúza ujjával.

- Constance, annyira sajnálom - simítom meg együttérzően a kezét.

- Már megszoktam, hogy családomat tragédiák követik - vonja meg a vállát, miközben a könnyei folynak le az arcán. - Tate is ugyanígy elvesztette az útját...

Egy pillanatra meghűl bennem a vér, és zavarodottan nézek rá. Ezt meg hogy értheti? Eleve semmi közük sincs egymáshoz.

- Mi köze van ennek Tate-hez?

- Ő is a gyerekem. Addy öccse... - mondja határozottan és ridegen. Megkínál egy kis teával, de mivel nem jutok szóhoz a döbbenettől, így csak bólintok, mire megtölti a kis csészét előttem. A kandallóhoz lép, és a felette lévő kis polcról levesz egy képet. Szentimentálisan nézi, én pedig kíváncsian és egyszerre roppant izgatottan várom, hogy mikor fog megszólalni. Közelebb lép hozzám, majd a kezembe nyomja a képet. Óvatosan veszem át tőle, mert tudom, hogy nagyon sokat jelent neki ez, és belehalnék, ha véletlenül miattam esne baja.

A képen Addy és Tate vannak összeölelkezve, pont úgy, mint ahogyan két testvér szokott, és ahogyan kell.

- Ne mondd el neki, Violet - szól rám. Kérdőn nézek rá. - Ne mondd el neki, hogy elhagyott minket a nővére. Egyszerűen van pár dolog, amit nem kezel túl jól... Hiszen ismered őt, nagyon könnyen ki tud borulni egyes dolgok miatt - bólogat, megerősítve a saját mondanivalóját. Eltöprengek azon, hogy ezt mégis hogyan vihetem végbe? Hiszen a nővéréről van szó, egyszer úgyis megtudja, és jobb előbb, mint utóbb, nem? Mindenesetre óvatosan bólintok egyet. Egyelőre maradjon titok ez az egész.

- Legyél vele kedves és megértő. Túl sok fájdalommal nézett már szembe az életében - mondja szomorúan, majd közelebb tolja hozzám a teás csészémet felkínálva azt, hogy igyak.

Engedelmesen kortyolni kezdem, miközben félelem, döbbenet és millió kérdés cikkázik az agyamon át.