12. I can see, but once I was blind

Sziasztok!

Meg is érkezett egy újabb szombat, szóval itt az új rész! Ez sem lett valami eget rengetően hosszú, de nem is terveztem olyanra - minél tömörebbre és zavartabbra szerettem volna kialakítani, remélem sikerült. Lájkoljátok a blog FB OLDALÁT, ha szeretnétek. Nemrég csináltam meg, mert ez szerintem sokkal jobb megoldás, mint egy FB csoport. :)xx
M.

12. I can see, but once I was blind.

"VEZESS BE A VILÁGODBA, NYÚJTS NEKEM BETEKINTÉST..."

Tizenöt név.

Kidülledt szemekkel figyelem az üvegtáblát, ami a könyvtár egyik falára van felfüggesztve. Annak a tizenöt diáknak a neve, akiket Tate állítólag megölt. Még mindig azt hiszem, hogy ez az egész csak egy illúzió, de lassan-lassan kezdem azt képzelni, hogy teljesen megőrültem. Újra és újra elolvasom a neveket, mert nem hiszek a szemeimnek. Az óráim után azonnal idesietek, pontosan ezért, hogy bizonyítékokat keressek arra, hogy nem álmodom. Azonban mi értelme van így ennek, ha még most sem fogadom el a dolgok helyzetét?

- Nem kevés ember, ugye? - hallok egy hangot a hátam mögül.

Ez nem Tate hangja - bár egy pillanatra megáll a szívem -, sokkal mélyebb és férfiasabb. Teszek egy száznyolcvan fokos fordulatot, mire szembetalálom magam egy tolószékes emberrel, aki mosolyogva néz rám. Nem ismerem őt, és szerintem az illető sem engem, mégis valahogy rokonszenvesnek találom. Lehet, hogy már találkoztam vele, csak nem emlékszem.

- Majdnem tizenhat áldozat lett, azonban szerencsésen túléltem - folytatja.

- Ön volt a tanár - döbbenek rá. Constance mondta, hogy van egy túlélő, csakis ez az ember az. - Maga olyan, mint egy hős.

Elfacsarodott arcot vágva gúnyosan és sértődötten vágja hozzám a szavait:

- Most már tudod hogy néznek ki a hősök.

Elfordul tőlem, és éppen indulni készülne, de időben kapcsolok. Félek attól, hogy az egyetlen igaz forrásom, aki maradt, így elveszik:

- Várjon! Sajnálom, nem úgy értettem. Nemrég költöztünk ide, és Tate anyja a szomszédunkban lakik, ezért vagyok ilyen kíváncsi - magyarázkodom. A tolószékes ember kicsit megenyhül, mert visszafordul felém, és újra mosolygós arcot vág.

- Ismerte Tate-et? Mielőtt még ez megtörtént volna - bökök a fejemmel az üvegtábla felé. Nem is merem kimondani azt a szörnyűséget, amivel vádolják. Az ember megrázza a fejét:

- Csak látásból. Akkoriban én dolgoztam a könyvtárban, és mindig láttam, hogy beül a sarokba egy könyvvel. Nem is gondoltam volna, hogy belül egy elmebeteg hajlamai ingadoznak - magyarázza, majd összeborzad, amint visszaemlékszik az eseményekre. Nem akarom nagyon erőltetni szegénynél a témát, de tovább kérdezősködök: 

- Bántották, vagy rossz társaságba keveredett? Ismerte egyáltalán azokat, akiket megölt? Honnan szerzett fegyvert? - zúdítom rá a kérdéseket. Úgy látszik, hogy megelégelte, ezért hátat fordít nekem és szó nélkül magamra hagy. Megalázottan érzem magam és csalódottan. Mérgesen nézem, ahogyan távozik, majd indulatosan utánaszólok:

- Miért szarakodik velem?!

Kissé erélyesen és hangosan mondom ezt, mert többen is felém fordulnak, de tudomást sem véve erről, csak a tolószékes férfira koncentrálok, aki ismét visszafordul felém. Felvont szemöldökkel néz rám, én pedig kissé elszégyellem magam. Arcomat betölti a pír, de pislogás nélkül meredek az előttem lévő döbbent emberre.

- Szerinted ez szarakodás? Csak tíz centiméter hiányzott, hogy szíven találjon a golyóval, és meghaltam volna. Azonban most itt vagyok, és élek. Szerinted nekem van kedvem erről beszélgetni? Szerinted tudok válaszolni a kérdéseidre? - kérdezi dorgálva.
- Nem lehetséges az, hogy valaki csak úgy egyik napról a másikra megváltozik és pszichopata lesz! - akadok ki a könyvtár közepén.
- Lehet, hogy ez nem egyik napról a másikra történt - vonja meg a vállát, majd megint hátat fordítva elgurul a tolószékben, de ezúttal nem szólok utána.
Néma maradok.



Amint hazaérek, paranoiásan becsukom az ajtót és jól körülnézek. Nem szeretnék egyedül lenni, de anya megint nincs itthon, ezért kénytelen leszek. Félelem fut keresztül a testemen, a remegés felkúszik a csontjaimba, és a fejem iszonyúan fájni kezd. Gyorsan beütöm a riasztó kódját, és a lépcső felé veszem az irányt, amikor hirtelen a szemem sarkából egy alakot vélek felfedezni, amint a konyha felé indul. Sötét van, de ezt észreveszem, sőt, azonnal felismerem, hogy ki az.
- Tate? - szólítom. Nem érkezik válasz, de nem zavarodok össze vagy bizonytalanodok el, tovább hívom a nevét. Beérek a konyhába, azonban nincs ott senki. Az agyam egyik része azt mondja, hogy amilyen gyorsan csak tudok, úgy rohanjak fel a szobámba, és zárjam be az ajtót, de a másik fele azt súgja, hogy kövessem Tate-et, hátha sikerül beszélnem vele, feltéve, ha itt van egyáltalán és nem a gyógyszerek okozzák az illúziót. Látom, hogy a pince ajtaja kinyílik, így azonnal odasietek és megállok előtte. Kicsit hezitálok, ugyanis eszembe jut Leah esete, azonban a végén minden bátorságom összekaparva lemegyek a lépcsőn. Nagyobb sötétség fogad, mint ami a földszinten volt, ezért felkapcsolom a lámpákat, hogy jobban lássak, de halott csend fogad, Tate nincs itt. Szólítgatom még egy ideig, azonban senki sem válaszol, így megfordulok és újra a lépcső felé veszem az irányt, de hirtelen gyerekhangokat hallok, mintha valakik röhögnének a hátam mögött. Villámgyorsan teszek egy száznyolcvan fokos fordulatot, amikor egy szőke ikerpár rohan el előttem, majdnem fellökve engem. Eszeveszetten sietek utánuk, fogalmam sincs, hogy kik ők, és hogy egyáltalán mit keresnek a házban, de görcsbe rándul a gyomrom, mert Addyre emlékeztetnek. Túl gyorsak, így nem tudom beérni őket, a fejem pedig erősen lüktet, így kissé émelyegve ballagok visszafelé. Nem érdekelnek, csak fel akarok menni a szobámba. Kezeimmel egyensúlyozok, és éppen a lépcső első fokára rakom fel a lábamat, amikor egy ismerős hangot hallok a hátam mögött:
- Elnézést hölgyem, de megsérültem és segítségre lenne szükségem.
Nem hiszek a fülemnek. Megfordulok, és felsikoltok. Fiona, a zsíros hajú, aki megpróbált megölni anyát és engem, mellette a férfival, ott állnak alig egy méterre tőlem. Arcukon karmolásnyomok találhatóak, majdnem olyanok, mint amilyenek Leah-nak voltak, de ezek még gyér fényben is mélyebbnek látszanak. Azt hittem, hogy már rég halottak! Nem lépnek közelebb, és nem is kergetnek, amikor felrohanok a lépcsőn. Zihálva kapkodom a levegőt, és amikor a földszintre érek, zenét hallok. Fülelek egy kicsit, mire rájövök, hogy a közelben I, the Sun szól. Erről a dalról beszélgettünk egyszer Tate-tel, hogy milyen jó dalszövege van, erre tisztán emlékszek. De ki engedi ezt a zenét? Bizonytalanul az emelet felé nézek, majd lassan megindulok felfelé a lépcsőn, de nem tudom elhinni, hogy mi történik. Az előtt még síri csend volt, most pedig zenebona. Teljesen zavart arckifejezéssel rohanok fel a szobámba, majd az ajtót becsukva, és gondosan bezárva, azonnal a zenelejátszómhoz sietek.  Onnan jön a zene - őrült hangosan. Még eléggé az elején tart, azonban egy pár másodpercig rezzenéstelen arccal figyelem a kis lejátszót. Hallgatom a dalszövegét: A fiú volt a Nap, a lány a Föld, fényévek voltak, két egymástól különálló világ. Igen, már értem, hogy miért tetszik nekünk. Mert rólunk szól. Tate volt számomra a Nap, mert fényt hozott az életembe, ugyanis mindig mosolygok, amikor vele vagyok, és boldogan érzem magam. Tate-nek pedig én voltam a Föld, mert mindig egyedül volt, nem nagyon barátkozott senkivel sem, és amikor velem találkozott, csak rám számíthatott. Fényévnyire vagyunk egymástól, és mégis együtt. Különállóak vagyunk, mégis ugyanolyanok. Hirtelen felindulásból kikapcsolom a zenelejátszómat, és szusszanok egyet. Elegem van. Az ágyam felé fordulok, de valami más vonja magára a figyelmem - a táblám. Amióta lehúztam azt, amit Tate írt az első találkozásunkkor, azóta nem is lett rá semmi se firkálva, se letörölve, egyszerűen levegőnek néztem a kis fekete táblát. S most csak egy árva szó díszeleg rajta: Szeretlek.
Hitetlenül figyelem az ismerős kézírást, miközben az arcizmaim összehúzódnak és a könnyeim máris kicsordulnak. Megrázom a fejem, beletúrok a hajamba és leroskadok a földre. Mi történik? Hogyan lett egy nap alatt az életem ilyen zűrös? Hol van Tate? Mit keresnek azok az emberek, akik meg akartak ölni nemrég anyát és engem a pincémben? Miért nem gyilkoltak már meg? Miért nem jöttek utánam, amikor látták, hogy teljesen egyedül vagyok? Tate valóban egy pszichopata gyilkos? Egy szellem, aki az előző életében tizenöt embert agyonlőtt?
Nehezen kapkodom a levegőt. A gerincem megfeszül, mintha csak biztatni szeretne arra, hogy összecsukódjak. Mindennél jobban szeretnék most rögtön lefeküdni aludni, mert már nem birok rendesen gondolkodni, nincs erőm. Felkelek és kikeresem a táskámba rejtett gyógyszereimet. Kinyitom a kis üvegecskét, amiben tartom a pilulákat, és sírva kezdem bevenni őket, néha-néha egy kis vízzel segítve a nyelést. Egyenként beveszem mindet, míg lassan már feljön a torkomig, így kis híján kihányom, de az utolsó percben sikerül visszahajtanom a gyomromba, így csak émelyegve az ágyamra fekszek azért fohászkodva, hogy minél előbb elaludjak. A hányás undorító íze a nyelvemen van, de nyelek egyet és nem törődök vele. Félholtnak érzem magam, és mielőtt még egy értelmes gondolat is eljutna az agyamig, mély álomba merülök.
Reggel erős fejfájásra ébredek, de ez a fájdalom korántsem olyan súlyos, mint a tegnap esti. Az ágyamban fekszek, teljesen betakarózva, a pizsamámban. Az ablakomon át gyér napfény süt be, és madárcsicsergést hallok, mint valami béna Disney filmben. Felülök, és a kis üvegecskét keresem az ágyam szélén, ott, ahol tegnap este hagytam, azonban nem találom. Felállok, és a táskámat kezdem el kutatni. Döbbenetemre megtalálom, pedig tegnap este a bejárati ajtónál hagytam. Úgy látszik, hogy anya felhozta utánam. Azonban a táskámban benne van a gyógyszeres üvegecském, és minden pilula megvan benne, pedig az egész üveg tartalmát lenyeltem. A tekintetem riadtan a táblára szegezem, utolsó reményként, hogy bármi valós a tegnap estéből, azonban a Szeretlek szó helyett ugyanaz van, mint ami volt is, Fájdalom, elhagyatottság, tökéletesen ugyanúgy áthúzva, ahogyan azt én tettem még régebben. Törökülésben ülök az ágyamon, majd a megkönnyebbültség tölti be a szívemet. Két dologra is rájövök, és a tenyerembe temetem az arcom.
Szombat reggel van.
És az egész csak egy álom volt.